Az egyediségtől az egyéniségen át a személyes márkáig

Címkék

, , , , , , , ,

Az egyediség minden ember sajátja, az egyéniség azonban  nem feltétlenül. Egyedi az ember, másolhatatlan lény, a természet egyszeri példánya. Hiszen nincs két egyforma ember. Nem foglalkozom itt most a klónozással, mint valóban létező tudományos kísérlettel. Széles körben alkalmazott gyakorlatnak azért még nem nevezném, habár vitathatatlanul közel az idő, amikor akár velünk is előfordulhat, mint a híres mozifilmben: hazatérünk és egyszer csak ott látjuk “magunkat” a vacsoraasztalnál a családunk körében. Pontosabban saját magunk tökéletes mását. Már ahogy azt a Hollywood-i filmesek elképzelték nagyjából húsz évvel ezelőtt. De azért abban sem lennék teljesen biztos, hogy valóban ugyanaz az ember ül az asztalnál és néz be az ablakon sajátjának hitt élete színterére. Mert mi van mindazokkal az “apróságokkal”, amelyeket személyiségnek nevezünk? A személyiségünk mi vagyunk. Sőt.

A személyiségünk vagyunk mi.

Beleértve persze a szívünket-lelkünket is, a hozott és tanult viselkedési mintáinkat, a habitusunkat, a karizmánkat, ha van, s a gondolkodásmódunkat, a szellemi képességeinket és egyáltalán nem mellékesen az érzelmi intelligenciánkat. Mindez, s még amiket itt most fel sem soroltam, összességükben adnak egy képet rólunk: kik vagyunk, milyenek vagyunk, mit jelentünk, milyen üzenetet hordozunk ezen a bolygón élőlényekként.

Az egyediségünk a személyiségünkkel egészül ki, s éppen általa válik teljessé, vagyis egyéniséggé. Már aki valóban a tömegből kiemelkedő, ebben az értelemben gazdag egyéniséggé válik. Ez ugyanis nem elhatározás kérdése, s nem is mi vagyunk, akik ezt a címet széles kör által elismerten, oda adományozhatjuk saját magunknak. Társadalomban élünk, hogy kik vagyunk valójában és mit képviselünk, akár mondhatjuk úgyis: mennyit érünk, nos, azt a környezetünk értékítélete is befolyásolja. Vannak életterületek, amelyeken meg is határozhatja. A mindennapi életünkben, a munkánkban és azon túli tevékenységeinkben azonban alapvetően rajtunk múlik, hogy gazdag egyéniséggé válunk-e, vagy pedig nem. Leszögezem, az utóbbi sem rendellenesség. Hiszen boldog, elégedett életet mindenki önmagához, önmaga igényeihez, az önmagával szembeni elvárásaihoz képest él. Az egyéniség azonban több ennél.

Az egyéniség teszi megismételhetetlenné az egyes embert.

Nyelvi szempontból az egyéniség főnév, amely kifejezi, hogy akiről szó van, az önálló alkat. Azoknak a lelki, szellemi, jellembeli tulajdonságoknak az összessége, amelyek az adott személyt minden más embertől megkülönböztetik. Ugyanakkor személy is, mint a rá jellemző sajátos tulajdonságoknak a hordozója. Sőt, ezt fokozhatjuk is, ha olyan személyre gondolunk, aki egyéni tulajdonságaival kiválik a mindennapi emberek közül. Gazdag, színes lelkivilágú ember. A Wikiszótár ezt például gazdag személyiségnek nevezi. Érdekes ez jelzős szerkezet, hiszen nem azt szoktuk meg a modern társadalmakban, hogy nem a pénzzel, vagyonnal, vagyis anyagi dolgokkal mérhető értékeket gazdagságnak tekintsük. Feltéve, ha végül pénzzel is kifejezhető értékké válik egy szellemi teljesítmény, mint például, hogy ha tömegesen megvásárolják az író könyvét a könyvesboltokban. De azért ez a hasonlat is sántít kissé, mert egyáltalán nem biztos, hogy a tömeges fogyaszthatóság a legfőbb ismérve és értékmérője a szellemi teljesítménynek. A New York Times könyv bestseller listájára akár 2000 eladott példánnyal is föl lehet kerülni, s egyáltalán nem kisebbíti a szerző szellemi erejének, így értékének a mértékét, hogy nem 2 millió ember adott ki 25 dollárt a könyvéért, mint Michelle Obama-nak, a korábbi amerikai elnök feleségének a tavaly megjelent memoárjával történt. Egy ember egyéniségét is alapvetően az méri meg, hogy milyen hatással van a világra, benne persze szűkebb környezetére.

Nem kell mindig nagy dolgokra gondolni, amikor az egyéniségről beszélünk. 

Az egyéniség erejét mutatja az is, ha a saját munkaterületén fontossá válik egy ember. Ha szeretnek a társaságában lenni, mert pozitív a kisugárzása, mert inspiráló, mert tele van energiával, ami felemeli, nem pedig lehúzza a vele kapcsolatba kerülő embereket. Az igazi egyéniség ugyanis nem méricskél, nem a pillanatnyi és személyes érdeke vezérli, hanem az a biztos tudat, hogy értéket képvisel, ha szétosztja azt az erőt, amivel neki tele vannak a “raktárai”. S bármennyit is ad magából, attól neki soha nem marad kevesebb. Attól ő soha nem válik kisebbé, semmilyen értelemben. Mert kimeríthetetlen a tárháza az adnivalónak benne.

Az egyéniség saját magát adja.

A saját önvalóját, a személyiségét. Azt, ami ő maga. Összetéveszthetetlenül, bárkivel is méretik meg. De micsoda önbizalom kell ehhez! És a hit saját magában. Ez az egyik legfőbb ereje az egyéniségnek. Tisztában van önmaga erejével, így értékével, s azzal a képességével, hogy hatni képes másokra. Ugyanakkor tudatosan, megfontoltan úgy dönt, hogy ezzel a képességével nem él vissza, hanem azt jóra fordítja a világ, az emberiség érdekében.

De az egyéniségek is csak emberek, mint mi valamennyien. Esendőek, érzékenyek, kudarcokkal és sikerekkel teli útjukon a támogatások mellett, nem egyszer, visszahúzó erőkkel is szembetalálják magukat. De éppen hogy az ő egyéniségükhöz hozzátartozik a képesség a különböző akadályozó helyzetek legyőzésére. Senki nem kapja készen a csodát és a csodatévő képességet sem. Hozhatnak születésükkel adottságokat, amelyek jól megalapozhatják, hogy majdan kiemelkedjenek a szürke tömegből, de kifejleszteni önmagukban ezeket  saját maguknak kell. Egy bizonyos szint (és egyedi cél) esetén segítséggel, ha úgy tetszik, személyes márkaépítő, vagyis szakember közreműködésével. De még ez sem elég.

Az egyéniség nélkülözhetetlen jellemzője a saját akarat, a tett, mindenekelőtt azonban az elszánás az egyéniség hatókörének a kiterjesztésére. 

Ha azt mondják például egy erős karakterű embernek, egy egyéniségnek, hogy százan várnak még ugyanarra, mint ő (mondjuk egy találkozásra, egy interjúra, egy kellemes félórára egy kávé mellett, és a többi), akkor ezzel igenis értékítéletet mondanak róla, amin el kell gondolkodnia, s amit abszolút tudomásul kell vennie. Legfeljebb “kiáll” abból a “sorból”, amelybe tudta nélkül így “besorolódott”. Mert azt azért alapvetően minden ember maga dönti el, hogy mire, mennyire tartja saját magát. Legfeljebb nem mindig és  nem mindenki úgy “árazza be”, ahogy azt ő szeretné. Akkor valószínüleg vele nincs több dolga. Hát, hogyan is hagyhatná bárki leértékelni saját magát, főként általa nem is ismert szempontok szerint? És itt egyáltalán nem nagy dolgokra kell gondolni. Nagyon sokszor valami egészen más indíttatásból utasítják a “sor” végére a kiemelkedő hatással bíró egyéniségeket is. Ez pedig teljesen normális ok: az érzelmek. A döntési helyzetben lévők éppen nem kedvelik, nem szeretik őket. Ez bárkivel előfordulhat. Avagy éppen tartanak az erejüktől. Vagy egyszerűen csak.  És még számtalan elutasító címkét felsorolhatnánk itt most. Mondhatjuk röviden: nem jó a másiknak vele, ezért sorolja olyan távolra magától, amilyenre csak lehetséges. Még az is lehet, hogy túl sok, túl jó neki, vagy különlegessége okán túl sok figyelmet igényel.

Az egyéniséget a környezete követi és nem fordítva.

Vagyis a léte fokozott felelősséggel is jár, mert minden, amit és ahogy tesz vagy nem tesz, az mintául szolgálhat más emberek számára. Egyáltalán nem mindegy, hogyan “áll ki a sorból” valaki, hogy a fenti példánál maradjak.

Nem mindegy, hogyan viseli az egyéniség, a követett személyiség, a személyében márkaértékkel bíró ember ezt a szerepét a többi ember körében. Ha tehát valaki azt gondolja, elég felfogadni egy jó márkaépítő szakembert, s az majd elhozza a csodát, személyes márkává formáz, s neki, a “márkának” csak az a dolga, hogy viselje a vele járó pozitív hatást, akkor téved. A személyes márkaépítés két legnehezebb szakasza a személyes márka aspiráns számára a kezdet és a vég. Végig menni azon a belső változáson, fejlődésen, amíg késszé  nem válik a márkalét befogadására, illetve majdani “viselésére”, valamint azt a képességet elsajátítani, hogy képes legyen minden pillanatban megőrizni a hidegvérét, a jó modorát és a mosolyát. És minden körülmények között megtartani a pozitív attitűdjét. A hitét az emberekben. Alig van több energiát  igényelő feladat ennél a márkaépítés során. Minden, a folyamatban valamilyen szerepben résztvevő fél esetén érvényes ez.

A legnehezebb dolga azonban kétségtelenül az egyéniségnek van. Mindvégig megtartani azt a hitét önmagában, hogy valóban ez az ő útja, s képes is rá, hogy végig menjen rajta. Hiszen éppen ezért gondolja róla úgy a világ, hogy senkivel össze nem téveszthető, nem helyettesíthető, minden szempontból egyedi, sőt, még ennél is több: egyéniség.

Ez pedig itt már a személyes márkává válás küszöbe. Ezzel és nem mással nyílhat meg a lehetőség arra, hogy végül majd a márkává válás útján célba is érjen valaki.

ANIMALSkutyamokasarc

Kép – A személyes márkához nem elég a mókás arc.

Drámai bizalom

Címkék

, , , , ,

A NAP GONDOLATA a pillanat, amikor rádöbbensz, hogy nem feltétlenül te vagy az, aki “drámázol”. Már ha “dráma” a hétköznapi konfliktuskezelés, egyáltalán az emberi kapcsolataink során előforduló, őszinte érzelmi reakció. Mint például a bizalom. Hosszú történeteket mesélhetnének róla a férfiak és a nők, amikor a másik fél nem veszi észre, hogy egy-egy érzékenyebb reakció mögött valójában egy éppen kinyílt ajtó rejlik. A bizalom nyitotta ki, hogy beengedjünk rajta valakit, akinek készek vagyunk megmutatni gyengébb önvalónkat is. Mert amit mutatunk a világnak, az csak kirakat. A jól fésült, ragyogó fotók sora, a mindig mosolygó arc semmit nem árul el rosszabb pillanatainkról, pedig anélkül nem is igazán mondhatjuk el, hogy ismerünk valakit. Legfeljebb azt tudhatjuk meg a képből, amit magáról vetít, amit ő láttatni akar a külvilággal.

Az ember bonyolult “műszer”, amitől “működik”, az a lélek. A lélek pedig az érzelmi reakcióink által mutatkozik meg elsősorban. S hogy mennyit is ér valaki, azt a tekintete fejezi ki legjobban. Nem hiába tartja a néphit, hogy a szem a lélek tükre. Nézzük csak az elrévült, szürke tekinteteket a tömegközlekedési eszközökön! Mondaná-e bárki ezekről a szemekről, hogy boldog emberről vallanak? Aligha. Persze a dráma és a boldogság egyáltalán nem zárják ki egymást. Hiszen a szomorúság, az aggódás, a félelem is érzelem, ahogy a boldogság is az. És van fájdalom és sírás és gyász is. Belül megtisztít, könnyebbé teszi a lelkünket, elviselhetőbbé az életet, mégha valamilyen nehézségen  megyünk is át éppen.

Gyakori eset, amikor valójában csak egy meleget sugárzó mosolyért fordulunk valaki felé, egy megnyugtató, tiszta hangért hívunk fel valakit, hogy érezhessük: azért, mert a mi világunk éppen kifordult a négy sarkából, nos, azért még a Föld forog tovább, az emberek kedvesek, nevetnek és befogadók. Hogy nem vagyunk egyedül elesettségünkben, mert velünk vannak ők. Pedig el sem mondjuk nekik, hogy az életünk milyen drámai fordulatot vett éppen, vagy csak olyan sírhatnékunk lett hirtelen, valójában magunk sem tudjuk, hogy miért. Akár még örömünkben is. Csak tárcsázunk, hallózunk, megerősítjük a hangunkat, hogy kicsit se remegjen, nehogy kihallja a másik: milyen fontos is nekünk abban a pillanatban ő, ott a vonal másik végén. Az a hívás ugyanis nem erről szól. Csak a meghallgatásról, a másik lélegzetéről, a tudatról, hogy ott van. Hogy nem vagyunk egyedül a méternyi gondunkkal.

Egészen addig, amíg ránk nem reccsen az elutasító hang: “Na, nem kell a drámázás…”

Ismerős?

Itt érnek véget a kapcsolatok. Valami eltörik bennünk, hajszálnyi repedés keletkezik, amit már soha többet nem lehet eltüntetni. Mint egy mementóból, tanulni lehet belőle, de visszavonni immár lehetetlen. Ilyen apró hajszálrepedésekből állnak össze a kapcsolataink, mígnem egy ócska, semmi kis szellő is elsodorja majd az egészet, úgy, ahogy van. Pedig nem kellene így történnie. Ugyanis az érzelmi ráhangolódás a többi emberre – egyáltalán nem művészet dolga. Az nagyon is tanulható. Az érzelmi intelligenciával születünk, de hogy azt valóban a minőségi életünk szolgálatába állítsuk, annak fortélyait fejleszthetjük, sőt begyakorolhatjuk. Minél korábban kezdjük és minél többször tesszük, annál boldogabb életünk lehet aztán évtizedeken, vagy akár 150 éven át. Lassan úgyis odajutunk, hogy az emberi életkor is szinte végtelen időkig kitolódik. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy lépést tart-e ezzel az érzelmi intelligenciánk, a beleérző képességünk, s vele minden, ami a személyes kapcsolatainkat jobbá, kielégítőbbé, szebbé teheti. Nemcsak a magánéletünkben, sőt, főként nem ott.

A magánéletében, például a  párkapcsolataiban sokkal kevesebbért is kész változtatni az ember, mint az életének az egzisztenciáját érintő színterein. Ha tűrjük, hogy ismétlődően vagy éppenhogy tartósan érzéketlenül bánjanak velünk, az szinte mindig az önbecsülésünk hiányáról is vall. Előbb-utóbb fellázadunk és kilépünk abból a méltatlan, ezért vállalhatatlan körből. De ez sem menti fel a másikat, aki még akkor sem figyel ránk, amikor pedig minden metakommunikatív jelzésünk azt kiáltja felé: Kérlek, segíts! Csak hallgass meg.

A helyzet az, hogy nem szabad elvárni, s nem lehet kikényszeríteni, hogy valaki, aki egyébként nem kedvel, nem szeret, nem becsül, nem tisztel bennünket, az tekintettel legyen ránk. Milyen széles a választék, ha az elutasítás jelöléséről van szó, ugye?! És milyen nehéz szinonimákat gyűjteni, amikor csak egyszerűen megkapjuk az ismerőseinktől, barátainktól, szeretteinktől azt a megbecsülő figyelmet, amit mi bizalmunkkal hálálunk meg nekik.

Kevés olyan ajándék van ember és ember között, ami olyan értékes lenne, mint a bizalom másik iránt. Ezen pedig senki nem drámázhat. Egyetlen pillanatig sem.

ALLkutyalotpuszilja

Kép – Két élő lény és a bizalom.

Sziszifusz, a XXI. század hőse

Címkék

, , , , , , ,

A NAP GONDOLATA Sziszifusz. Mármint az a jelenség, amit úgy élünk meg, hogy a terheink hozzánk tartoznak, azokat cipelnünk kell egy életen át, de amelyek egyáltalán nem akadályozhatnak meg abban, hogy akár a hegy tetejére is elérjünk. Magunk elött görgetve immár megkövesedett terheinket, mégis hittel, erővel és akarattal igenis megmutatjuk, hogy ha kell, szembeszállva az elemekkel,  de győzni tudunk.

Sziszifusz története alighanem olyan az ember számára, mint a fél pohár víz. Mindenkinek mást jelent. Ahogy a sivatagban szomjazó az életet látja benne, más a pár kortyot, ami lám, semmire nem elég. Hiszen csak fél pohár. Sziszifusz nagysága sem abban van, hogy bár végig tudja: látszólag kilátástalan dologra vállalkozik a nagy kő felgörgetésével a hegytetőre, mégis minden erejét bevetve küzd, s igenis célba ér. Fönt, a csúcson, van egy pillanat, amikor átélheti a siker érzését és a döntés hatalmát, hogy merre is haladjon tovább. De a csúcsról fölfelé már nincs tovább.  Törvényszerű, hogy új csúcsot kell megcélozni, s összeszedni minden erőt, hogy nekiveselkedjen az ember újra, és újra. Mégha ahhoz ismét a mélybe kell is zuhannia ahhoz, hogy valami másba kezdjen, új magaslatokat tűzzön maga elé, most már újabb tapasztalatokkal felvértezve. Mert az ember születésénél fogva nyughatatlan, s mert mindennél jobban kell az az érzés ott fenn, egyedül, magányosan, mégis a jól végzett munka, a sok erőfeszítés örömével, ha csak egy pillanatra is. A csúcson megpihenni. És aztán megint kezdődhet minden előlről.

Lehet ezt sziszifuszinak, vagyis kilátástalannak látni, ahogy használjuk ennek a görög mitológiai lénynek a mitoszát, amikor valamibe azért nem kezdünk bele, mert inkább a könnyebb ellenállást keressük az életünkben. Mindig kell valami mentség arra, hogy nem küzdünk, hanem csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral az életünkben. Ahelyett, hogy nekiveselkednénk saját kisebb-nagyobb kősziklánknak és igenis fölgörgetnénk a hegyre.

“Mondottam, Ember, küzdj és bízva bízzál!”

– mondja az Úr Madách Imre: Az ember tragédiája című művében. Érdekes, hogy mégis erre a pozitív következtetésre jut az amúgy emberkerülő Madách is, miután felvázolta az ember történetének minden kilátástalanságát. Ő is tudta kétszáz éve, ahogy nekünk is tudnunk kell ma, hogy mivégre kap életet az ember a Teremtőtől. Ki-ki mást és mást. Minden embernek van küldetése a Földön, amit akkor is be kell teljesítenünk, ha az nehéz, küzdelmes, sokszor az elemek sem támogatnak, senki nem támogat, de az ember attól ember, hogy tudja mit, miért, s teszi a dolgát. Mert bár életet kapott, de annak tartalmát neki kell megteremtenie. Még ha ez sziszifuszi munka is.

ARTkoarcoktermeszet

Kép – A természet teremtése.

Adj, király, katonát!

Címkék

, , , ,

A NAP GONDOLATA a bizonyíték. Mármint az a bizonyíték, ami minden kétséget kizáróan és hitelt érdemlően igazolná, hogy amit teszel vagy nem teszel, azt nem érdekből, számításból teszed vagy nem teszed, hanem tiszta szeretetből. Jobbító szándékból. Vagyis, hogy mi a motivációd. De az emberek és közösségeik manapság annyira magukévá tették az érdekszemléletet, hogy ott is összeesküvés elméleteket vizionálnak, ahol annak nyoma sincs. S teljesen mindegy, hogy az életnek melyik területéről legyen is szó. Jó, persze a magánéletben egyértelműbbek és látványosabbak a jelek, de azért csak nem kell mindent a férfi-nő viszonyrendszeren keresztül szemlélni! Az élet mégiscsak több, mint egy szakadatlan nő-férfi sakk játszma!

Miért adj hát király katonát?

Hogy maradjak a saját nememnél, vagyis a nőiségemnél: ha én felkérek valakit egy munkára, mert valóban szükségem van a tudására és a képességeire a témában, mert bízom benne és mert tényleg meggyőződésem, hogy remek és eredményes csapatot alkotnánk mi ketten a többiekkel kiegészülve, nos, egyáltalán nem biztos, hogy ezt pontosan annak értelmeznék, ami. Kevésbé feltételeznék, hogy valakit csak azért is a közelemben akarhatok tudni, mert éppen ő kell a csapatba. Ha nőről van szó, mindig ott lappang valahol a gondolat, hogy biztosan érzelmi, netán szerelmi szálak fűznek hozzá. Pedig nem. De soha az életben nem lennék képest ezt bebizonyítani nőként. Mert minél többet magyarázkodunk mi, nők, annál gyanusabbak leszünk, s annál bizonyosabbnak tünik majd, hogy így akarjuk magunk mellett tartani a férfi. Ha már a nőiségünkkel nem megy, ugye.

Érdekes, hogy fordított esetben, egy férfinál ez alig merül fel. Csak nekünk, nőknek kell megküzdenünk minden, férfiakat is érintő helyzetünkben a gyanúval, hogy biztosan a nőiségünk vezérel bennünket a döntésünkben.

De ugyanilyen képtelenség a bizonyítás egy munkahelyen, ha a beosztott (mindegy, hogy férfi vagy nő) egyszerűen csak lelkiismeretes akar lenni a munkájában és szakszerű, ezért tesz szóvá dolgokat a vezetőnél. Nem pedig azért, hogy megfúrja a kollégáját vagy elhappolja a munkaterületét, netán megakadályozza a kinevezését. Nem mintha ilyesmi nem történhetne meg a munkahelyeken, mert dehogynem! Csak éppen arra nincs épeszű magyarázat: miért kell mindjárt látatlanban, a tények ismerete nélkül, az alattomosabb opciót feltételezni a másik emberről.

Nincs együttműködés emberek között bizalom híján. Mégpedig feltételek nélkül.

A bizonygatás kényszere az egyik legmérgezőbb érzelmi kudarcélménye az embernek.

Ha valakinek van egy kicsi kis tartása is, az biztosan nem marad ilyen helyzetben, hanem hanyatt-homlok menekül. Vagy éppen ellenkezőleg, ő maga távolítja el a közeléből az ilyen álságos embertársát.

Látszólag nem nagy ügyek ezek. Kicsi kis szúrkapiszkák az emberi kapcsolatokban, azonban könnyen “meggyűlnek”, mint a nem kellően kezelt seb, s akár fekélyessé is válhatnak. Az ember természetes igénye, hogy a másik ember bízzon a hozzá való őszinte és tiszta szándékaiban.

Hogy a példáinknál maradjunk: minden férfinak tudnia kell, hogy számtalan női kommunikációs fortély áll rendelkezésre ahhoz, hogy valakit vonzáskörünkben tartsunk, ha akarunk tőle valami személyeset. Miért kockáztatnánk hát egy szakmailag nem kielégítő közreműködést, egy közös munkát? Ez nagyon megalázó minden nő számára. De ami még ennél is rosszabb, hogy az ilyen férfi nem bízik eléggé önmaga vonzerejében, s nem bízik a saját szakmai alkalmasságában. Hiszen nem hiszi el, hogy valamire azért kérték fel, mert ő abban nagyon jó, sőt, az adott összefüggésben a legjobb választás. S hát a példa szerinti munkatárs sem csapna zajt maga körül, ha az nem szolgálná a munka eredményességét. Tényleg olyan nehéz ezt elhinni?

Szokás azt hangoztatni manapság, hogy legyünk toleránsabbak egymással. Legyünk megengedőbbek és legyünk megértőbbek.

Hát, legyünk!

Kezdhetjük mindjárt e két helyzetben. Még az is lehet, éppen ettől az attitüdtől válik egy férfi a nő szemében olyan különlegessé és vonzóvá, hogy ha eljön az ideje, bevetve összes női eszköztárát, körüveszi mindazzal a jóval, amit csak egy férfi érezhet egy nő érdeklődésének középpontjaként. És fordítva persze. Vagy a kolléga a nála legalábbis bátrabb kollégával szemben a főnök figyelme és hasonló elismerése érdekében.

És akkor majd már senkinek, semmit nem kell bizonyítani. Csak becsülni, szeretni és értékén kezelni. Mi többet kaphat egy ember a másik embertől, ha a nemét, a kapcsolat jellegéből következően, kivonja a képletből? Költői kérdés. Legfeljebb önmagunknak válaszoljunk rá, ha egyáltalán választ kíván. Jobb lenne egyszerűen csak bízni a másikban. Bizonyíték nélkül.

Chess business concept, leader & success

Kép – Adj, király, katonát?

A kölcsönkapott Föld és az ésszerűség

Címkék

, , , , ,

A NAP GONDOLATA az ésszerűség. Vannak ugyanis helyzetek az életben, amelyekben olyan magasra csapnak az indulatok, ami már túl megy a józan ész, úgy mondanám, hogy a józan elviselhetőség határán. Pánikot kelt. És persze van, amikor a pánik fontos lépésekhez vezet, ezért nem feltétlenül baj egyfajta pánik kialakulása. Feltéve, ha ez nem érinti azokat is, akik pedig saját helyzetüknél fogva semmit nem tehetnek annak megszüntetése érdekében, ami miatt a pánik kialakult.

A gyerekekről van szó.

Amióta hirtelen a média is felismerte, amiről egyébként a szakemberek, főként a kutatók már évtizedek óta írnak, beszélnek, nevezetesen hogy milyen veszélyekkel jár a magas szén-dioxid kibocsátás a Föld hőmérsékletére, így élővilágára nézve, nos, azóta a legfőbb hírek folyamatosan erről szólnak. Szinte pánik alakult ki az emberek között, s ahogy az ilyenkor lenni szokott: fogalmuk sincs arról, hogy valójában mit is tehetnének ők maguk a bolygónk megmentése érdekében. A tehetetlenség érzésénél pedig alig van rombolóbb megélés. A rombolás főként magukban az emberekben történik, ahogy azt minden negatív stressz teszi, bármi  legyen is az oka. És persze, hogy érinti ez a családokban, az iskolákban, ráadásul a digitális térben is a gyerekeket. Őket is. Ők pedig ezzel szemben tehetetlenek. Nem tudnak másként reagálni, mint bármilyen problémára, ami félelemmel tölti el őket. Főként testi tünetekkel, valamint a lelki állapotot kifejező viselkedéssel. Kinél visszahúzódásban, kinél túlzott aktivitásban mutatkozik ez meg. Valamit ugyanis tenniük kell, hogy a feszültséget legalább elviselni képesek legyenek. S attól tartok, hogy a segítséget éppen azoktól nem feltétlenül kapják meg, akiktől elsősorban várják: a felnőttektől. Nem a szülőkre gondolok, mert okos szavakon kívül ugyan mit is adhatnának gyermekeiknek ilyen globális veszélyhelyzetben, amikor még saját maguk is alig értik, hogy mi történik a világban. Bármekkora is az azonnali veszély.

A véleményformálóknak kellene nagyobb önmérsékletet tanusítaniuk, amikor a Föld apokalipszisét vízionálják nap mint nap. Immár belátható időn belül. Nem lehet ilyen felfokozott félelmi állapotban létezni, mert ehhez véges az ember energia tartaléka. A gyerekeké pedig különösen. Márpedig nekik ma és holnap és még évtizedeken át itt kell élniük, tervezniük, jövőt építeniük. Élni az életüket. Nem azt mondom, hogy mindenki dugja a homokba a fejét. Valós a veszély a rombolás nyomán, amit az ember  a Földdel tett, s amit egy percre sem szünt meg tenni azóta sem.  De talán mindent a maga helyén kellene kezelni. Ezen most helyet és helyiségeket is értek, kommunikációs csatornákat és a valóban döntéshozói szintereket. Az Föld felnőtt lakosságának pedig okos szóval, higgadtan kellene megmagyarázni, hogy mire számítson. Mit tegyen jól, hogy a maga lehetőségeivel csökkentse, de legalábbis ne növelje a kárt. S persze azt is el kellene mondani nekik, hogy célravezető, méltó eszközökkel hogyan hassanak azokra az emberekre, akiknek a döntésétől függ: mi lesz a Föld sorsa.

Kölcsönkaptuk a bolygónkat az előttünk járóktól, s nincs annál fontosabb feladatunk, mint megőrizni azt az utánunk jövőknek. Felelősen. Mert felelősséggel nemcsak a Föld iránt tartozunk, hanem embertársainkért is, köztük legfőképpen a gyerekekért.

Ésszerűen.

EGYEBmozgolepcsozoldbeepitveKép – Ésszerűség.

Az elmulasztott

Címkék

, , , , , , ,

A NAP GONDOLATA az elmulasztott. Az elmulasztott emberek, érzések, helyzetek, sikerek és csendek. Minden, amit elmulasztottunk az életünkben, s minden, amit még most is elmulasztunk. Mert az ember sajnos soha nem tanul a saját hibájából. Vagy nem eléggé. Vagy amikor már elég bölcs lenne hozzá, már késő. Ami mellett csak úgy elment, soha többet nem jön vissza már. Az élet felkínálhat ugyan újabb és újabb lehetőségeket, s az ember előbb-utóbb él is némelyikükkel, de az soha nem ugyanaz, mint amit korábban elmulasztott. És persze soha nem tudhatja meg, hogy mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha akkor, ott, azzal a férfival vagy nővel, főnökkel vagy ügyféllel, baráttal vagy lehetséges baráttal nem úgy bánt volna, ahogy tette. Így mennek el egymás mellett azok, akiket pedig valahol egymásnak teremtettek. A nagy szerelemnek, az igaz barátnak, a majd soha nem felejthető mentornak vagy csak annak a mosolygó nőnek vagy férfinak, aki fénnyel tölti meg a napot, évet vagy életet, amikor, ameddig a közelében lehetünk.

Kegyelmi állapot. Isten a tenyerén hordoz, s mi észre sem vesszük, annyira el vagyunk foglalva önmagunk nagyságával és tökéletességével. Mert mi életünk végéig makacsul jobban tudjuk mindennél és mindenkinél, hogy mi kell nekünk. Újat, mást megismerni sincs időnk, olyan fontosak a perceink. Pótcselekvések, álkapcsolatok, műtárgyalások. Minden mű, mint az egész világunk. Műköröm és műhaj, műszempilla, mű(jó)nő. És műmerevítő, műférfi. MűFöld. Pótlékaink. Lassan az egész életünk egy nagy pótlék. S mi még csak észre sem vesszük. Csoda, hogy szárnyaszegettek az angyalok körülöttünk, hogy Isten és az égiek csak széttárják karjukat: hát így hogyan segítsenek? Munkanélküli angyalok. Hiszen az ember olyan tökéletes. Hogyan is látná meg azokat a “szárnyakat”, amelyek azért vannak, hogy őt is meg tanítsák szárnyalni. Akikhez kegyes a sors, segítőt ad melléjük: egy angyali segítőt, talán látványos szárnyak nélkül, ám tele szeretettel, segíteni akarással. A világegyetem mi mással is segíthetné az embert, mint hogy segítőtársat ad mellé, hogy biztosan célt érjen? Legyen a cél bármilyen természetű is: boldogság, siker, küldetés, netán egy szép és tartalmas barátság.

Alig van ember, aki ne ismerné az érzést: ez az! Ez az az ember, akit egész életében ismert, ha nem is látta még korábban. Nem kell ennek az ismeretségnek szerelemhez vezetnie. Nem minden nagy kötődés szerelem. Egy érzés még intenzívebb lehet, ha “csak” mélyen emberi, s nem zavarják a nemekből következő vágyak. Habár tény, vékony és rugalmas a határ szeretet és szerelem között. Az biztos, hogy nem kell a lelkek találkozásához szerelmesnek lenni.  Elég ha csupán emberek vagyunk. Tiszta érzésekkel, a másik ember feltételek nélküli elfogadásával. Akár úgy is, hogy ehhez fel kell adnunk magunkból egy darabot. Mert ezért vagyunk emberek.

És igen, a lelkek öröme.

Ez néha nagyon félelmetes. A kötődés, legalábbis egyfajta érzelmi elköteleződés, főként, hogy egyikünk sem így tervezné, feszültséget is kelthet bennünk. A barátság, a szeretet pokolian félelmetes is lehet. Elmegyünk tehát inkább egymás mellett, pedig jól tudjuk: most valami nagyon fontosat elmulasztunk.

Váci Mihály: Valami nincs sehol című versében ezt így fogalmazza meg:

“Az égboltról hiányzik egy sugár,

– felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalattnyi föld,

– talpunk alól hiányzik valami.”

És mégis, újra és újra, újra kell kezdeni mindent.

NATUREnapkeltekisfiutengerKép – “Valamit mindennap elmulasztunk.” (Váci Mihály)