Az énmárka értéke.

Címkék

, , , ,

A NAP GONDOLATA mi is lehetne más karácsony után, mint a gesztus. A karácsony eredetileg hitbeli ünnep. Ám Jézus születése mellett egyre inkább az egyetemes szeretet ünnepe is lett. Ha tehát nemcsak szorosan vett hozzátartozók emlékeznek meg az apropójából nekik kedves emberekről, teljesen természetes. Munkatársak, szomszédok, távoli rokonok is megajándékozzák egymást valami aprósággal. Lehet, hogy csak üdvözlettel a közösségi térben, amúgy képletesen, de akkor is ajándékot adnak ezzel a másik embernek.

Illik az ilyen gesztusokat legalább kellő méltósággal fogadni, ha már a szomorú tény az, hogy egyoldalú az ajándékozó részéről a szeretet és a ragaszkodás. De megcsúfolni nagyon bárdolatlan és embertelen dolog. S talán még az is ebbe a kategóriába tartozik, ha megtagadjuk a lehetőséget a másik embertől ennek a gesztusnak a gyakorlásában.

Most persze nem egy zaklató, erőszakos fellépésű személyre gondolok, hanem a hétköznapi, “csak” egyoldalú szeretet szituációra. Tudom, miről beszélek, én is jártam már úgy, hogy nem vettem észre a gesztusban az értéket és kitértem az ajándékozás lehetősége elöl. Ma már tudom, hogy otromba viselkedés volt részemről, ami az én felületességem miatt következett be. Félreértettem valamit. Ennyi év után is, hacsak rágondolok, szégyellem magam, amiért így megbántottam azt az embert. Pedig semmi baj nem volt vele, csak én nem éreztem őt magamhoz olyan közel, mint ő engem. Nem vettem észre az emberi közeledést. Ma már azt is tudom, hogy ez azért történhetett meg, mert annyira el voltam telve önmagammal és a sikereimmel, hogy valahogy eltörpültek a szememben az ilyen egyszerű dolgok, mint egy emberi gesztus.

Milyen ostoba is tud lenni az ember!

És persze, amilyen a sors, kiegyenlítette rajtam a számlát, amikor az én gesztusom elől tért ki valaki, akiért pedig sokat tettem, s akit emberként nagyon tiszteltem és szerettem. S egészen természetes volt számomra, hogy ajándékozok neki egy könyvet, mert a gondolat örök, s mert azt szerettem volna, ha ő is emlékszik majd rám, ahányszor csak ránéz erre a könyvre az élete során.

Annál is fájóbb volt számomra az eset, mert ezeket a sorokat másoltam be a könyvbe ajánlásként:

“Foglalj helyet. Kezd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.”

József Attila: Thomas Mann üdvözlése című verse utolsó sorai ezek. Mert József Attila összes verseit szerettem volna odaajándékozni valakinek, akit erre méltónak éreztem. Én nagyon szeretem József Attila költészetét, a legkedvesebb költőm, példaképem. Életem első József Attila kötetét 14 éves koromban ugyanigy kaptam a szomszédnénitől, egy  idézettel, ami aztán sokszor adott erőt az utamon az életem során.

Arany János sorai ezek:

“Elötted a küzdés, előtted apálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.”

A  szeretett személynek szánt József Attila-kötet egyébként végül itt ragadt a könyvespolcomon. Alighanem már életem végéig őrizni fogom a beleírt ídézettel együtt. És az érzés, az a rettenetes érzés, hogy nem adhattam át egy ajándékot, amit pedig mennyi szeretettel választottam valakinek, már elkísér a sírig.

Néha az ünnepek ilyen szomorúságot is hozhatnak az embernek.

Tudom, hogy immár eső után köpönyeg, ha azt mondom: próbáljuk elkerülni, hogy megbántsunk embereket a közönyünkkel, különösen a szeretet ünnepén. De karácsony lesz jövőre is és azután is és azután is.

Jusson eszünkbe, hogy viselkedésünknek néha milyen következménye is lehet. Persze csak akkor fontos ez, ha az emberi minőség valóban értéket képvisel számunkra.

Én csak remélni merem, hogy a személyes márkává vált vagy majdan azzá váló partnereim között soha nem volt és nem lesz, aki nem tudja élete minden pillanatában megőrizni érdeklődését, tapintatát az embertársai iránt.

Mi más is lehetne egy személyes brand alapvető értéke, ha nem az emberség, a nyitottság és az őszinte szeretet embertársai iránt?!

Kép – Énmárka emlék.

 

 

Reklámok

Képtelen énmárka.

Címkék

, , , , , , , ,

A NAP GONDOLATA a márkás kézirat, amit ha egyszer kiadunk a kezünkből, soha többet nem javíthatunk benne. Ezt minden író ember tudja. Ha újságíróról van szó, az egy kellemes történet. Az ember igazán örül, ha átadta a munkát és mehet a következő téma után. Ha író, ha könyveket ír, hát, az már más. Mert nincs az a könyv, amelynek a szövegéből ne lehetne húzni, amíg csak egyetlen betű is van benne. Ugyanez fordítva is igaz. Bármeddig bele lehet írni, amíg papír és toll van hozzá.

Csak a nyomdagép is bírja.

Mert ott bizony már nincs variálás. Feltéve ha nem annyira fontos a változtatás az íráson, hogy a szerző vagy a kiadója kidobatja az egész anyagot és új kéziratot ad le a nyomdának. Van ilyen. Például, ha ellopják időközben az írást, ezért üzleti okokból változtatni kell rajta, hogy mégiscsak valamilyen nóvummal rukkoljon elő a szerző  a témája kapcsán. Vagy egyszerűen csak olyan információ áll a könyvben, amely már nem állja meg a helyét, s ezért nehézségeket okozhat a könyv értékesítése során.

Ez az írás így nagyon öncélúnak hat, hiszen az emberek közül csak kevesen írnak és még kevesebben adnak ki könyvet. Ugyanakkor a hasonlat, még inkább az analógia miatt fontos számba venni a lehetőségeket, ha valami nem a terveknek megfelelően alakul egy személyes brand felépítése során. Ez sem más, mint akár a nyomdából visszahívni egy kéziratot, s inkább vállalni a többlet költségeket miatta, minthogy a későbbiekben  netán hátráltató elem kerüljön általa az olvasó kezébe.

Az ember, persze, nem “elem”, hanem élőlény, akinek teste, lelke, szíve van, s illendő vele ennek megfelelően bánni. “Preciziós műszer”, így mondom a személyes márka építése során. Ahogy nem egyszer “finomhangolást” igényel a szakember is, aki a márka felépítését végzi partnerével (ügyfelével). Ahogy egy könyv szerzője is. Felépít valamit, amit aztán az élet átír és máris ott a baj. És még az üzleti kockázat is. Ahogy mondani szokták, ki-ki a saját kockázatára térjen el a tervektől és improvizálgasson, ne pedig a másik embernek kárt okozva.

Ez a felelősségről szól.

De talán még ennél is fontosabb a profizmus.

Egy ember személyes brandjének a felépítésébe belekezdeni sem érdemes, ha nélkülözi a profizmusnak azt a minimumát, hogy krízishelyzetben ésszerűen járjon el, s ne az adott pillanat érzelmi állapotának megfelelően. Profi íróval például aligha fordulhatna elő, hogy csupán bizalmi alapon leír, mintegy megelőlegez valamit, ami már akkor megdől, amikor a könyv még az olvasók kezébe sem került. Illetve, igen, egy esetben előfordulhat. Ha a kockázatbecslés során számol azzal, esetleg óriásit hibázik. A hozzá tartozó óriási presztizs veszteségről és az anyagiakról nem is beszélve.

Emberek vagyunk, hibázhatunk.

De hibázni és nem belátni – a lehető legrosszabb ómen.

Ahogy az elhibázott kéziratot nem visszavenni is.

Amikor elhatározzuk, hogy a személyünket márkává, vagyis egy semmivel össze nem téveszthető értékké tesszük, ezzel is számot kell vetnünk. Felkínálni magunkat egy olyan folyamatnak, amelynek a lényegéhez tartozik az, hogy igenis minden helyzetben rendkívüliek és  követendőek vagyunk, nos, terhekkel is jár. Például, hogy fel kell állítanunk a prioritásokat, s azon nem változtathatunk önkényesen, csak ha egyeztettük a másik féllel is. Az énmárka építés legalább két, egyenrangú felet igényel. A szakember ugyanis semmit sem érhet el a partnere (ügyfele) együttműködése nélkül. Hiszen az ő személyiségéről van szó, elsősorban neki kell viselnie a következményeket is azért, amivé válik, amilyen lesz, ahogyan létezik majd ezután a világban.

A vállalás önkéntes.

A valamit valamiért elven működik.

Reklamációnak helye nincs.

Az énmárka nagyon nagy előnyt és kifejezetten mérhető anyagi-üzleti hasznot hozhat az embernek, aki egy ilyen folyamatban részt vett, s célba is ért, vagyis a  személye márkává vált.  Ennek megfelelő mértékű a befektetés is. És most nem is az anyagiakra gondolok elsősorban, habár nem kevés pénzbe kerül. A legnagyobb befektetés, amit egy bizonyos időszakban alárendel az alany a személyes márkává válás folyamatának. Időben, emberi kapcsolataiban, szabad döntéseiben, bizonyos szempontból nézve a szabadságában. Mindezt természetesen csak időlegesen.

Lehet azt mondani, hogy túl szigorúak a feltételek, nem vállalom. Ez tiszta beszéd, becsületes és tiszteletre méltó a nyiltsága.

Ha azonban valaki vállalta, ha már benne van, vagyis befektetett időt, pénzt a márkává válásába, s ugyanezt tette a szakember, aki őt segíti ebben, akkor nem lehet egy hangulat áldozata a vállalás sorsa.

Viselni kell az anyagi következményeket, ez a legkevesebb.

De együtt kell majd élnie a kudarc élményével is, s ez a nehezebb. Hogy végül gyengének bizonyult végig menni egy úton, ami pedig annyi sikert ígért számára a startvonalnál még.

Ez az igazi vesztesége a kudarcba fulladt énmárka építésnek. S ezen már nem lehet javítani, mint akár még az énmárkás kéziraton is. Az emberi kitartás, akarat, ha egyszer elromlott, végleg elromlott. Nem lehet félig akarni. Olyan lenne ez, mint egy írásban csak minden második vagy harmadik betűt leírni. Képtelenség.

Ahogy képtelenség az ilyen helyzet úgy, ahogy van.

ALLkutyaolvasszemuveg

Kép – Márkás képtelenség.

A személyes márka értéke.

Címkék

, , , , , , , , , , , ,

A NAP GONDOLATA a gyémántcsiszolás. Az a folyamat, amely során a nyers széndarabból az a nagyon értékes, míves, egyedi kis kődarab marad, amiért a világ rosszabik fele akár ölni is képes, mert a gazdagság, a vagyon, a hatalom jelképe. És nem is csak jelkép, hanem kézzelfogható érték, amelyen más értékeket és értéktelenségeket vásárolhat az ember. Ugyanis nagy igazság:

Többet ér egyetlen, tökéletesen csiszolt gyémánt, mint 100 hibás kő. Mégha gyémántból is van.

A gyémánt történetét kutatók számon tartják, hogy a világ eddig talált legnagyobb gyémántja több, mint hatvan dekagramm. Csak összehasonlításul: egy arany gyűrűben általában pár grammos a gyémánt darab. A kidolgozottságtól függően így ez az ékszer sok millió forintot is érhet. Gondold el, egy hatvan dekás gyémánt darabból hány míves gyémánt ékszer készíthető, s milyen értéket képvisel az a piacon!

A csiszolatlan gyémánt, amelynek fénye szép, megmunkált drágakő formájában új, gyönyörűséges minőséggé válik.  A természet teremtette érték mellett megjelenik benne az az erőfeszítés is, amelyet az ember hozzátett, amíg felhozta a mélyből, s alakította, formálta, majd méltó módon az emberek elé bocsátotta.

Erről szól az értékteremtés.

Így válik márkává az ember is, ha magában hordozza a tehetséget,  a kisugárzást és legfőképpen a képességet az átváltozásra. Az odavezető út mégsem egyszerű. Nagy kérdés, hogy az addigi önmagához görcsösen ragaszkodó emberből hogyan lehet felszínre hozni az addig fel nem ismert és el nem ismert értéket, ha eközben ő maga minden erejével ellenáll neki? Kell tehát a bátorság is ahhoz, hogy a mélyben szunnyadó értékek megmutatkozzanak.

A gyémánt megadja magát az értékké válás folyamatának, kibányászásától kezdve egészen a világ legnagyobb és legdrágább ékszerüzleteinek polcáig, a csillogásig.

Az ember nem ilyen.

A gyémánt csiszolása közben a gyémánt természetes rejtett szépségeit, tűzét, színszórását hozzák felszínre. Ilyenkor a kidolgozatlan kő súlyának a fele, sokszor kétharmada is elvész.

GYEMANTcsiszoloasztalkozeli

Kép – Gyémánt csiszoló asztal

Amikor valakinek a személyes márkáját alakítjuk, minden lépés, amit ezen az úton teszünk, egy darabka önfeladás. Néha kicsi, máskor óriási, de valami megváltozik bennünk, ami pedig addig részünk volt. Ami biztos: az ember tudatos és kitartó együttműködése nélkül semmire nem megyünk.

Miközben ahhoz is hozzá kell szoknunk, hogy valami más, valami új lép a kis “darabkák” helyére. Amik ugyancsak bennünk szunnyadtak valahol, de most, hogy felszínre kerültek, helyet követelnek maguknak a személyiségben. És reflektorfényt.

És elismerést.

Mert azért erről szól ám minden énmárka építés folyamata. Az ember meg akarja mutatni magát a világnak, embertársainak, s igenis azt akarja, hogy csodálják!

Azért akarunk kitünni a többi ember közül, hogy elismerjék értékeinket, amelyek csak nekünk vannak, s amelyek az identitásunk részei. Hogy azok vagyunk mi, amit így, tudatosan felépítve, látnak rólunk az emberek. És ne adja a rossz sorsunk, hogy ez ne így legyen. Mármint hogy valójában ne azok legyünk, akiknek láttatjuk magunkat. Mert nincs megrázóbb szembesülés, mint mikor nemcsak az “udvartartásunk”, hanem mi is meglátjuk saját magunkat mez-telen. Mintha csak egy csiszolatlan gyémánt betévedne Tiffany-hoz a New York-i Fifth Avenue elegáns polcai közé, s egyszercsak szemebetalálná magát egy éles tükörrel, benne önmaga képével, a maga nyeresességében. Csiszolatlanul.

Vajon ebben az állapotában mennyit ad önmagáért az ember?

GYEMANTnyerseescsiszoltegymasmellett

Kép – A személyes márkaérték. A nyers gyémánt és ami lesz belőle azáltal, amit az ember hozzátesz a megmunkálása során.

Az énmárka optikája

Címkék

, , , , , , , , , , , ,

A NAP GONDOLATA az optika. Tudod, az a kis elem, amin keresztül látod a környezetedet, amit fényképezni szeretnél éppen. Abban a pillanatban, amikor rögzítesz egy képet, ezen keresztül érzékeled a világot. Az optikád határozza meg, hogy mit is látsz valójában. Hogy  a tárgyakról visszaverődő fények mit láttatnak veled, általad. Először, a maguk nyersességében, benned jelennek meg ezek a képek, aztán te tolmácsolod a világnak. Képpel, szóval, a viselkedéseddel, az egész létezéseddel.

Időnként adódnak olyan élethelyzetek, amikor azt hisszük, hogy fejjel lógunk lefelé a fán, mint ez a szépséges bundás itt a képen, ahelyett, hogy minden “tappancsunkkal” biztosan állnánk a talajon. De tudod, mit mondok?

Ezek a fejjel lefelé helyzetek visznek előre bennünket  Szó szerint is. És érdekes: minden új szempont még újabb látószögeket nyit meg előttünk. És így, észre sem vesszük, közben szépen körbejárjuk az életünket. “Letapogatjuk” minden oldalát, s végül rájövünk: milyen göcsörtös is ez az egész! Pedig lehetne sima, kiszámítható, tervezhető, kiegyensúlyozott.

Unalmas.

És ettől nem minden ember boldog.

Ha te is azok közé tartozol, akik mindig, mindent a fonákjáról vizsgálnak meg először, s maguk akarják a “szinét” megalkotni, akkor nem vagy százas, az biztos!

Isteni állapot!

Mondom én, aki sosem szerettem követni a dolgokat, hanem mindig alakítottam. Sokszor hibáztam, gyakran találkozott az arcom a flaszterral, nagy magasságokat és mélységeket éltem meg, de tény: minden ilyen találkozás tapasztalata bennem tovább él és működik. Most már valamennyi új erőforrásommá vált. Így tudok én is többet segíteni másoknak, amikor a személyes márkájukat építjük együtt. Énmárka. Kínnal és keservvel. Szeretettel és néha haraggal egymás, a világ iránt. Mert az igazán kreatív ember öntörvényű is. Nem enged a maga elképzeléseiből, ha beleszakad is. S ez így helyes! Legfeljebb viseli a következményeket. Legfeljebb elveszítjük egymást, vagy ő elveszít más értékeket, vágyakat, terveket.

Egy biztos: a döntés a miénk.

Mert a döntés mindig a miénk. Akár akarjuk, akár nem.

Akkor már jobb akarni és a dolgok élére állni, nem? Mégiscsak több eredményt ígér.

Megmondom őszintén, én az ilyen embereket respektálom igazán. Akik nem bújnak a sarokba sirdogálni, hanem beleállnak a helyzetekbe. Tudnak veszíteni, visszavonulni és tanulni az elhibázott tetteikből. És újrakezdeni jól, jobban és a lehető legjobban.

Mert ha te nem hiszel saját sikeredben, akkor ki higgyen benned?

És tudod, mit mondok? Teljesen mindegy, hogy párkapcsolatról beszélünk, egyszerű emberi kapcsolatról (már ha van ilyen) vagy életstratégiáról vagy bármi másról. Az elv nem változik. Az ember az ember. Földre rogy, fölemelkedik, leporolja magát és megy tovább. Csak az nem mindegy, hogy ezt milyen sorrendben teszi.

Mert amikor már van mit elveszítened, akkor iszonyú erőfeszítés maga a szembenézés is.  Az bizony tényleg méretes kudarc a maga súlyával.

De látod, arról is te döntöttél, ha így alakult.

Hát, cserélj optikát! Pont.

ALLtigrisfejjellefelefanmaszikKép – Személyes márka lejtmenetben.

Karácsonyi történet – Adni tudni kell FORBES Magazin, Szerző: Kiss T. Anna

Címkék

, , , , , ,

Ez az írás a FORBES Magazin 2017. decemberi számában, a Brandvoice rovatban jelent meg, csak nyomtatásban. Most már, hogy pár nap múlva kijön a lap januári száma, megtehetem, hogy bemásolom ide az írásomat. Azért is, mert karácsony van, a könyörület és az adás ünnepe. Ezért is írtam éppen az adományozásról. De ahogy felídéztem a történetet, még magam is úgy éreztem, hogy nincs ez jól valahogy. Mármint ha már adni sem tudunk. Vagy elfogadni. Vagy nem is tudom.

Az eset megtörtént, velem, s azóta is gondolkodom rajta: mit vétettem el?

Én nem tudom.

Íme az írás a FORBES Magazin 2017. decemberi számából:

Ez az ember nem régóta lehet hajléktalan. Ez volt az első gondolatom róla, amikor megláttam. Pár hete találkoztam vele először a “fűtött utca” közelében. Egyenes tartással állt a falnál, mellette több zsák, szatyor, tömve a holmijával. A decemberi hideg ellenére nem volt télikabátja, de legalább több pulóvert viselt egyszerre. Kötött sapka, kissé letaposott edzőcipő, ám a keze lila a fagytól. Hetente kétszer láttuk egymást, amikor dolgom volt abban az utcában. Nem lehetett nem felfigyelni rá, hogy mindig ugyanott, ugyanolyan egyenes derékkal áll a fal mellett, ugyanazokkal a csomagokkal. Tiszta volt az arca, de azért hétről-hétre egyre gyűrödtebbbé vált és nagyobbak lettek a karikák a szeme alatt. A tartása és a tekintete tiszteletet parancsolt.

Hosszabb ideje végeztem már jószolgálatoi munkát ezen a környéken, így azt biztosan tudtam, hogy ezek az emberek addig érzik magukat embernek, amíg a méltóságukat megőrizhetik. Mert nem elég az adás szándéka, adni tudni is kell. Valamennyien tragédiák, vesztes konfliktusok vagy vesztésre álló magánéleti harcok nyomán jutottak el a pontig, amelyben kivetik magukból a társadalmat, kizárják az életükből a világot, s úgy tesznek, mintha egyedül léteznének ezen a bolygón. Pedig nagyon nincsenek egyedül.

Azokban a hetekben éppen kilyukadt a jó meleg kötöttkesztyüm. Filléres dolog, valamelyik aluljáróban vásároltam valami kis boltban. Gondoltam, ideje újat beszerezni. Teljesen magától értetődően most két párat vettem, s az egyiket eredeti, zárt csomagolásban elvittem a következő utamon ennek az embernek. Amikor odaléptem hozzá, köszöntem, elmosolyodtam és át akartam nyújtani a vadonatúj kesztyűt. Még azt is mutattam, hogy nekem is új van. Nehogy azt gondolja, a használt, lyukast adom neki. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a tekintetet, amivel fölemelte a fejét, tiszta, ám éles tekintetével rám nézett, s azt mondta:

– Köszönöm, de szeretek kesztyű nélkül lenni! – és elfordította a fejét, mintha valami nagyon érdekes dolog történne az utcán, valahol a távolban. Én persze leforrázva tovább léptem, miközben pontosan tudtam, hogy nem én hibáztam. Sőt. Alighanem egyikünk sem hibázott.

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, barátomnak és ismerősömnek!

Szeretettel,

Kiss T. Anna

KTAbrandvoiceforbesiroasztalKép – A Forbes Magazin karácsonyi története.

Az “énmárka” veleje: a maradi, a csökött agyú és a hülye.

Címkék

, , , , ,

A NAP GONDOLATA a stílus. “Le style est l’homme méme.” – A stílus maga az ember. Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja mondta ezt 1753-ban, a francia akadémián, székfoglalója alkalmából. Ki gondolta volna, hogy ez a pár szó olyan nagy karriert fut be, hogy háromszáz évvel később is idézik majd? Pedig így van. Ez a gondolat az illemről szól. Olyasmiről, ami jól nevelt, kultúremberek között szóba sem kerül, mert természetes létezési mód. Valójában akkor jut valakinek az eszébe, amikor olyant tapasztal, ami éppen ellentmond neki.

Ha egy másodpercet eltölt az ember az interneten, máris ezernyi jelét érzékeli a stílustalanságnak. Aki ugyanis föllép a világhálóra, az azt hiszi, hogy a csizmának az asztalon a helye, s mert a virtuális világban helyiség nincs, a “mellék” szót is nyugodtan elfelejthetjük. Még akkor is, amikor az illető a “dolgát” végezné. Mármint azt a bizonyost. Maholnap oda jutunk, hogy ez a finom megfogalmazás szó szerint is értendő.

Kezdődött azzal, hogy maradi, csökött agyú és hülye az, aki még törekszik a nyelv alapszabályára: a helyesírásra. Aztán folytatódott az egyre mocskosabbá váló nyelvezet térfoglalásával. Ma már egy írás címében sem feltünő a fenti speciális művelet végzése, egyes szám, első személyben. Amúgy virtuálisan persze. Habár, ki tudja? Azt olvastam, hogy máris van szagos internet. Mondjuk, ha megveszed a legközelebbi szaküzletben a különböző szagokat és megfelelően társítod a kibontásukat a posztolt képekkel, leírásokkal, komplex élményt kapsz. De amilyen tempóban a digitális világ fejlődik, lesz ez még így se. Csak idő kérdése és egyenes ágon is külön sávja-frenvenciája lesz a szagoknak a szöveges információkat hordozó bitek és bájtok mellett. És mert az emberi kreativitás a negatív spirálban is végtelen, nem is tudhatjuk, milyen átütő “újítások” készülnek máris, stílustalanság címszó alatt.

Milyen szép kifejezés ez így, nem?

Nincs stílusa.

Mondhatnánk úgyis: bunkó. Kőbunkó. Esetleg még fedáksári, mint az ultiban.

Arról kevesebbet beszélünk: milyen is lenne a stílusos beszéd, írás, viselkedés.

Én azt mondanám, hogy egyszerűen feltünésmentes. Csak úgy beszélünk, írunk, viselkedünk, s nem történik semmi különös. Ha csak azt nem vesszük különösnek, hogy teljesen egyértelműen értjük egymást. Normálisan, felszisszenések és gúnymosolyok nélkül, pro- és kontra. Mondom, csak úgy!

És aztán felébredünk.

Ami a legnagyobb baj, hogy az emberek többsége nem is szégyenli magát az illetlenségért, amit a legszebb emberi kiváltsággal,  a gondolkodás és a beszéd képességével elkövet. Pedig ez is szennyezés, környezetet károsító és az egészséget veszélyeztető, embertől származó hulladék. Annak ellenére és különösen éppen azért, mert az ember száján jön ki, de mindenképpen az ugynevezett homo sapiens, az értelmes ember agyában keletkezik.

Buffon gróf eredetileg a természetet kutatta, ám számtalan felfedezése mellett az emberrel is volt alkalma behatóan foglalkozni. Így jutott arra a felismerésre, hogy a stílus valójában az emberi személyiség közvetlen megnyilvánulása. Nem valami diszítő kellék, hanem a gondolat tükre. Mondhatnám, az “énmárka” veleje, maga a nagybetűs Tartalom.

Hát, éppen ez a baj!

Hogy az ember és a gondolat nem feltétlenül találkozik egymással, így a gondolkodás képessége sem adatik meg mindenkinek, aki kinézetre tisztára az emberi fajra hajaz. És ennek felismeréséhez, szerintem, nem is kell újabb háromszáz év.

 

DIGITALISsunipcgepel

Kép – Énmárka.