Választások forever.

Címkék

, , , , ,

A NAP GONDOLATA az, amit nem nagyon szeretünk: a választás. Vagyis amikor döntenünk kell. Az emberek félnek a döntésektől, mert az teher, az konfliktus, ha mással nem, akkor önmagukkal. Úgy tesznek tehát, mintha őket egyszerűen nem érintené semmilyen változás. Munkahely, család, párkapcsolatok, emberi viszonylatok, egyre megy. Az emberek örök állandóságban leledzenek, s ez az álomvilág olyan elevenen én bennük, hogy kiützéssel ér fel számukra, ha mégis bekövetkezik a hihetetlen: jól felépítettnek és stabilnak hitt kis világuk romjaira hullik. Márpedig ilyen éveket élünk manapság, s úgy is érezhetjük: ennek már sohasem lesz vége.

Ha igaz a bölcsesség, hogy az egyetlen állandó az életünkben a változás, akkor biztosak lehetünk benne: a változások kora is véget ér egyszer. Legalábbis egy pilanatra biztosan, amíg lélegzetet vesz. Már ha szabad ilyen képzavarral kifejeznem azt a legadhatatlan összefüggést, miszerint egyszerűen nem kerülhetjük el, hogy életünk időnként új mederbe terelődjön. Tetszik, nem tetszik – ez van. Jobb tehát jó képet vágni hozzá, de legalábbis felfeküdni a hullámra, ami megállíthatatlanul sodor bennünket tova, minél messzebbre el régi életünktől.

Inlább sodorjon a mi akaratunkból, minthogy akaratunk ellenére történjen, amit “ő” szándékozik velünk tenni. Így legalább marad némi esély arra, hogy beleszóljunk: mi történik az életünkkel.

Találkoztam az elmúlt hetekben okos, értelmes, többre hivatott férfiakkal és nőkkel, mégis, közülük nyilvánvalóan csak kevesen lettek, lesznek képesek kézben tartani a lehetőségeiket a következő éveikben. Ezt abból is gondolom, hogy komoly energiát kifejtve elutasítják minden apró kis változásnak még a lehetőségét is. Éveik mennek el olyan tevékenységkre, amelyekben az elhibázott piaci pozicionálásuk miatt esély sincs az eredményes üzletre, ám körömszakadtáig ragaszkodnak hozzá, csak hogy ne kelljen tapodtat sem mozdulniuk a megszokott, az ismert határaikon túlra.

Hiába, nagy úr  a Komfort Zóna!

De még nagyobb úr az egzisztencia, a tartalmas élet.

Szóval előbb-utóbb választania kell az egyénnek a túlhaladott vagy a lehetőséget ígérő élet között.

Választania kell, akár akar, akár nem. Mert a világ nem fog megváltozni, sőt, a fejlődés sem áll meg.

Woody Allen fogalmaz valahol úgy:

“Hé, állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni!”

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem ismerek olyat, akinek ez a teljesítmény sikerült volna. Olyat azonban láttam, nem is egyet, hogy valaki elmulasztotta a jókor, jó helyen lenni esélyét, s mire “csöngettek” a fejében, a lehetőség már régen tova robogott.

S bár igaz, hogy örök választások közepette élünk, de nagyon nem mindegy, hogy mi a választás tárgya. Ki, mikor és mik között választhat. Mert ha az ember örökké nem is él, ez alatt a pár kurta kis évtized alatt a legjobbat szeretné kihozni e földi létéből.

Akkor pedig vita nincs: választások forever!

EGYEBvalasztovonalcarparkingbeton

Kép – Vagy autó vagy parkoló. Tényleg forever?

Panoptikum mókuskerékben.

Címkék

, , , , ,

A NAP GONDOLATA: a panoptikum. Arra gondolok, amiben mindenki ott van, aki már múlt idő. Mármint az életünkben. Voltak és már nincsenek. Emberek, akik valamikor fontosak voltak, s most nem értjük: miért is voltak olyan fontosak számunkra.

Azt írják az asztrológusok, hogy a Föld történetében régen nem tapasztalt változásokat élnek meg az emberek. Valami elmúlt, amin túl haladt az idő, s most le kell bontani, néhol lerombolni a kövületeket, amelyek már nem szolgálják a fejlődésünket. Már aki akar fejlődni. De úgy tünik, ez nem kérdés. Legalábbis nem olyan, amit mi magunk megválaszolhatunk, amiről mi magunk, önállóan dönthetünk. Minden, aminek történnie kell, elrendeltetett és kész.

De akkor hol az igazság, amiről annyit írnak, vagyis hogy mi magunk felelünk a sorsunkért?

Csupa ellentmondás ez a világ, s mi nem tudjuk, kinek higgyünk.

Marad tehát a legbiztosabb fogódzó: önmagunk.

Mi mindig kéznél vagyunk a magunk számára, s végül is, mi ismerjük önmagunkat a legjobban. Ráadásul bármit rosszul teszünk, hibázunk, elrontunk, annak a következményeit mi viseljük. Valahol tehát mégiscsak mi alakítjuk a sorsunkat, ha ezt nem is veszük észre életünk minden pillanatában. Ha pedig így van, akkor csak rajtunk múlik, hogy mi lesz velünk, mi lesz belőlünk. Csakhát ez nagy fokú tudatosságotr igényel tőlünk az életünk alakításában. Ez pedig sokkal nehezebb, mint pörögni a napi rutinban: felkelés, munka, család, ha van, hétvégén buli vagy a vég nélküli házimunka, kinek hogy.

Ez, a mókuskerék az, ami a legnagyobb ellenségünk a változtatásban.

Az életünk egyhangúsága átok, de egyben áldás is, amennyiben nem kell mást tennünk, mint a kitaposott úton haladni, nap mint nap. Nem érhet meglepetés, minden olyan biztosan elrendezett, biztonságos. Csak amikor összeomlik minden, akkor temet maga alá az egész. Pedig ehhez elég egy kis pillangónak a szárnyát meglengedezni és beleremeg akár a talaj is a lábunk alatt. Nem is beszélve a saját kis panoptikumunk rommá válásához.

Így van az, hogy emberek, kapcsolatok jönnek-mennek az életünkben, s egy idő után már csak legyintünk rá: ez is elmúlt, túl lépett rajta az idő. Mert nagy úr az idő. Gyógyít és befed és újra reményt ad.

Akár kiszálltunk a mókuskerékből, akár nem.

EGYEBpanoptikumfeliratszinekkel

Kép – Mindennapi gondolat.

Én, a márka!

Címkék

, , , , ,

A NAP GONDOLATA: az én, közösségi kamuzás nélkül. Egészen pontosan az a képtelen állapot, hogy az ember leszokott a közvetlen, őszinte emberi szóról. Manapság már nem tud másként kommunikálni, csak a gépeken át. Megdőlt minden illem, magánszféra, udvariasság, ha a digitális kapcsolattartásról van szó, s elveszett minden intimitás társas kapcsolatainkban, ha a személyes kontaktusokra gondolunk. Újságírói eszköz, hogy az ilyen kategorikus állítások tompítására, valamint hogy hangsúlyozzuk, egy jelenségről írunk, mindezek elé tesszük ezt a szót: szinte. Csakhogy szó sincs itt arról, hogy valamilyen ritka, kivételes esetről beszélnék, ami alig fordul elő. Minden szinte nélkül, egyszerűen csak így van.

Kiesett az életünkből a személyesség.

És belépett az életünkbe a diktátumok kora. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a digitális eszközök által azt mondunk, amit akarunk, teljesen kontrollálhatlanul. Mert nem lehetséges metakommunikáció, de leginkább elvész az a kényszer, hogy az ember vállalja önmagát. Vállaljon egy helyzetet. Vállalja, hogy elaludt, elmulasztott egy megbeszélést, ezért inkább “dob egy sms-t”, s azzal le is mondta. – Közbejött valami – írja és máris megoldódott a helyzet. A másik fél mi mást is tehetne: elhiszi, miközben ott van benne a kétely, hogy valóban ílyen egyszerű-e, nem egy átverés-e az egész. Lelke mélyén sejti, ezt sejti, de nem tudja, mert nincs hozzá más kapaszkodója, csak a másik által írásban odavetett információ. Ezért nincs más választása: úgy tesz, mint aki elhiszi. Naná! Hiszen ő is nyúl ehhez az eszközhöz, hogy kellemetlen helyzetből szabaduljon. Össznépi társasjáték.

És soha nem tudja meg, hogy ez most más volt, hogy valóban beteg lett, meghalt valakije, elhagyta a párja vagy éppen túldolgozta magát és kimerült, azért tér ki valami elől, amit már korábban elvállalt, egyeztetett, ami persze érinti másik ember vagy más emberek napját, eredményességét, netán egzisztenciáját is. Az emberek életét.

Ez egy hétköznapi kis helyzet. Elmarad egy találkozás. – Majd pótoljuk! – vetjük oda lazán. De nem! Pontosabban egyáltalán nem biztos, hogy minden pótolható. Mert az a találkozó már nem lesz ugyanaz, ott már van egy repedés, ha mégoly apró is.

Hiszen ott a kétely.

Persze, túl apró dolgok ezek a napi rohanásban, ahogy nem csak gyorsétteremben eszünk, hanem gyorsban éljük az életünket is. A közösségi média platformjai pedig jelentősen lerövidítik a kommunikáció útját az ember és világa között. Miért ne használnánk tehát?

Miért használnánk csak ezeket az új utakat?

Miért nem vagyunk eléggé kíváncsiak az emberre, a maga természetes jelrendszereivel? Hogy milyen ember valaki, hogy mennyit ér, hogy mi várható tőle, ha a másik embernek szüksége lenne rá – az soha nem a szavakon múlik. Árnyaltabb és kiszámíthatóbb képet ad az, amit sugároz magából. Még az is, ahogy hazudja egyik vagy másik okot, amire hivatkozva kimenti magát valamilyen helyzetből.

A közvetlen kommunikáció a maga hangjaival, a látvánnyal, az ember kisugárzása révén, nos, ezek egy ember igazi jelzései arról: ki is ő valójában. Hogy igazat mond-e vagy csak kamuzik, hogy becsül-e téged annyira, hogy őszinte legyen hozzád.

Leginkább az, becsüli-e annyira önmagát, hogy merje vállalni azt, aki. Akárki is legyen.

Ez az én legjobb márkája.

ARTnofetekesfenekkelff

Kép – Énmárka.

ÉNMÁRKA versenyben.

Címkék

, , , , ,

Az énmárka építése sem más: egyszerűen tisztességes piaci magatartás kérdése. A személyes márka kialakítása az ember életének a megváltoztatását jelenti, az pedig többet érdemel, mint hogy még több és még több forintért vagy bármelyik vállalkozó meglévő márkanevének a fényezése miatt ne kapja meg azt a gondosságot és szakmai tartalmat, amit megérdemel.

Ez is tisztességes piaci magatartás kérdése.

És még az is, hogy aki ezzel a munkával foglalkozik, valóban tájékozott legyen a személyes márkaépítés mibenlétéről. Hogy az ember, aki elszánja magát erre a lépésre, valóban biztonságban tudhassa saját identitását, kapcsolatait, terveit, vágyait. Az énmárka kialakítása során ugyanis ezek mind napvilágra kerülnek, s velük tisztességgel kell bánni. Ez pedig az énmárka építés során csakis azon az emberen (csapaton) múlik, amelyik foglalkozik az ügyféllel. Mert hogy ez is egy üzleti kapcsolat,  s mégsem hasonlíthatjuk akár egy on-line marketing kampányhoz vagy a “hogyan kommunikálj, hogy meg is értsenek” kurzus valamelyik módszerének betanításához.

HIRESmayfarladyjelenet

Kép – Énmárka partnerek.

Az énmárka építés során partnerek működnek együtt annak a célnak az érdekében, hogy egy ember képes legyen a külvilágnak megmutatni igazi, belső értékeit, hogy személyisége lényegének felszínre hozásával vonzó képet mutasson magáról a nyilvánosság felé, s abból a mindennapi életében, de akár az üzleti világban is kamatoztatható haszna származzon. Ebben az értelemben tehát valóban üzlet, mert a folyamat szakszerű támogatásáért fizet, hiszen neki ezt a szolgáltatást nyújtja, akit megbíz a feladattal.

Elsőre bonyolultnak tűnhetnek ezek a mondatok, pedig csak egyértelműek. De ideje végre pontosan megfogalmazni: mi is ez az énmárka építés, amiről lépten-nyomon, boldog-boldogtalantól hallunk, olvasunk.

Fogalmazhatunk persze leegyszerűsítve is: az énmárkáddal megmutatod ki vagy, mi vagy, mit szeretnél elérni és mit tudsz kínálni annak, aki érdeklődik iránta. Ebből a szempontból nézve aztán teljesen mindegy, hogy magad építetted-e fel az énmárkádat, tetted márkanévvé a nevedet, a személyedet vagy pedig szakértő segítségét vetted ehhez igénybe. Egyébként is, az énmárka építés szigorúan bizalmas történet, nyilvánosságra csak a megbízó hozhatja, az ember, akinek a márkáján dolgozunk vagy dolgoztunk. Legalábbis így tisztességes.

Mert igenis veszélyes egy másik ember kezébe adni saját magunkat.

Én hiszem, hogy bármilyen remek kommunikációs szakemberek vagyunk mi magunk is, ha a saját énmárkánkról van szó, abban nagyon is igazak József Attila sorai:

“Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”

Akkor pedig el kell fogadni, hogy hozzájárulhatunk és kell is, hogy hozzájáruljunk a saját személyiségünk márkává válásához, de igazán eredményes csak akkor lehet, ha azt külső szemlélő, szakember irányításával alakítjuk ki. Kemény munka egy ilyen folyamat. Kemény közös munkával, időnként stresszel, de mindenképpen nagy érzelmi hullámzással is járhatnak az egyes szakaszai. Ilyenkor az ember hajlamos magába zuhanni, kell tehát a másik ember, aki még időben “elkapja” és felemeli, ha kell az egekig.

Hát, nem erről szól ez az egész?

Hogy egy ember többet akar kihozni magából, mint amit eddig mutatott a világnak. Hogy ő hiszi: valóban több, jobb, értékesebb, mint eddig gondolták róla. Az énmárka építés, mint segítség pedig azt jelenti: a szakértő partner legjobb tudása szerint támogatja őt ebben a törekvésében. Van, amikor csak egy vonzóbb stílus, ruha, frizura, smink, öltönyfazon megválasztásával, mert ez is része a dolognak, de alapvetően a személyisége belső értékeinek a feltárásával és kihangsúlyozásával. És persze az így kialakult (részben) új személyiség bevezetésével a kívánt közösségbe, az emberek közé, az on-line média és az off-line, a valós világ látómezejébe.

Az a kérdés persze, hogy milyen tág legyen az a világ az új énmárka számára. Nem kevés az sem, ha valaki egy-egy sikeresebb állásinterjú, elismertebb, jobban fizető, tovább lépést ígérő állás érdekében szeretne magának nagy hangsúlyt adni az énmárkával. De van, aki magukat a csillagokat célozza meg a személyes márkája kialakításával.

BLUECYGlaptopomobilferfikez

Kép – Énmárka személyesen.

Őszintén kell beszélni az emberekkel az énmárkáról. Nem elég futólag pár órát okosságokat mondani egy mikrofonba, személytelen, valójában egyoldalú “párbeszéddel” az énmárka mibenlétéről, mert ez nem korrekt. Azt a hitet kelti az emberben, csak elhatározás kérdése, hogy énmárkája legyen és máris lábai előtt hevernek majd a lehetőségek s neki csak választania kell közülük. Motiválni lehet és kell is az embereket, hogy adjanak magukra, hogy sajátítsanak el egy-egy készséget, amitől jobbak, vonzóbbak, ügyesebbek lesznek, akár egy állásinterjún is, de azt elhitetni velük, hogy ettől már személyes márkává válnak – hazugság. Tudom, hogy erős ez a kifejezés, de igenis erről van szó.

Remek szakemberek vannak, akik már jó ideje foglalkoznak a témával, megdolgoztak a tudásért, a tapasztalatért és tisztességgel végzik vállalt missziójukat, hogy mindezek révén segítsenek más embereknek az életüket jobbá tenni. Ők nem keverendők össze a szerencselovagokkal vagy a mindig, minden szakterületen pályát foglalókkal, akik úgy gondolják: ha mindenben nem az ő nevük az első a sorban, akkor véget ér a világ. Érdekes, hogy milyen hamar elfelejtik az egyébként már  remek márkanevet elért, a maguk területén valóban jó szakemberek is, hogy annak idején, az indulásukkor milyen fontos volt: minden szükséges tudást a megfelelő embertől, a valóban a legtöbbet nyújtó szolgáltatótól vegyenek igénybe, mert különben bizonytalan talajra építenék a saját vállalkozásukat.

Miért lenne ez másként manapság azokkal a nőkkel és férfiakkal, akik elhiszik egy más területen valóban jó branddel bíró másik embernek: hogyan is kell felépíteni egy ilyen értéket, mint a személyes márka? Más a motiváció, a jó szó, hogy gondolkodj el rajta, merj belevágni valami ilyesmibe, s egészen más maga a brand építése. De akkor ezt is el kell mondani a bennünket hallgatóknak és nézőknek. Nem pedig arra biztatni őket, hogy nyugodtan kezdjenek bele maguk a dologba, mert ez egyszerűen nem igaz!

ARTidosparpcttanul

Kép – Énmárka lépésről-lépésre.

Nagyon megváltozott a világ amióta egy mára akár jó márkává vált vállalkozó elindult, s valóban, lépésről-lépésre felépíthetett egy üzletet, amely folyamat közben a maga neve, éppen e vállalkozás építése sikere folytán márkává válhatott. De ettől még nem biztos, hogy a mai világban tudja: hogyan kell szakszerűen márkát építeni. A self-made man, vagyis a vállalkozó, valamint a szakszerűség nem feltétlenül esik egybe. Nem zárja ki egymást, de nem feltétlenül esik egybe. Főként nem minden területre vonatkoztatva. Más készségeket, ismeretet és tudást igényel az egyik és mást a másik. Egyébként is túltermelésben vagyunk az önjelölt váteszekkel, a mindent tudókkal a közösségi térben.

Tele van az internet, az összes közösségi oldal ezekkel a “megmondásokkal”, hogy elég álmodnod, elég akarnod, elég elképzelned, elég leírnod, elég kimondanod, elég imádkoznod, és a többi. De ez nem igaz!

Nem igaz, hogy elegendő kigondolni valamit és pozitív beállítódással várni a csodát, hogy valaki majd odaajándékozza nekünk készen, mint az instant kávét, csak rá kell öntenünk a forralt vizet! Ez nem így működik.

Ez egyszerűen nem működik így.

Az ember nem játék. A személyt, a személyiséget tisztelni kell és mint egy finom műszerhez, úgy szabad hozzá nyúlni. Nem hitegetni, hanem felnőttként kezelve, őszintén megmondani neki, hogy alkalmas-e egyáltalán az énmárkára vagy nincs meg benne az a kisugárzás vagy legalább annak a csirája, amit kibontva valóban fölé emelkedhet a személyiségével a többi embernek, s a kiválasztottak közé kerülhet.

Mert nem ez a célja minden énmárkára vágyó embernek?

Dehogynem!

Ezzel a teljesen természetes, egészsége emberi vággyal pedig senki nem kufárkodhat. Különösen nem a saját, kétségtelenül meglévő brandjének a fényezése érdekében.

Reméljük, hogy egyszer majd ez lesz az alapszabály a személyes márka kialakítása során is. Mint minden tisztességes üzletágban, minden korrekt piaci versenyben.

PHOTOidosnolaptoppal

Kép – Én márka, te márka…

ÉNMÁRKA határtalanul.

Címkék

, , , , , , , , ,

Amikor egy személyes márka építése elindul, két ember arra szerződik egymással, hogy egyiküket közös erővel, más emberek, emberi közösségek, akár a teljes nyilvánosság előtt ismertté, elismertté, személyében különös értékké tegye. Ez falak, bármilyen határok nélkül történhet, hiszen ahhoz, hogy egy ember értékét piaci formába öntsük, ezt a személyiséget minden ízében ismerni kell. Közel kell kerülni hozzá. Ahogy személyes tapasztalatból, vagyis közelről ismerni kell a cipőgyártásban az egyes bőrök különbözőségeit, a ragasztő és a szög, szögecs megfelelőségét, úgy azt is tudni kell: hol vannak a határai az énmárka építés alanyának.

Csakhogy itt emberről van szó, aki kiszámíthatatlan lehet. Nem programozható, mint egy gép. Nem csereszabatosak az egyes “alkatrészei”, mert nem emelhetőek ki belőle olyan egyszerűen dolgok, amelyek nem illenek a kigondolt “rendszerbe”. Az embert, mint az énmárka építés alanyát úgy kell elfogadni, ahogy van.

Ő adottság teljes személyiségével.

Kép – Hol itt az igazi én?

Lehet persze erre, az eredeti személyiségre felaggatni mindenféle csillogó-villogó díszt, mint ahogy a karácsonyfával tesszük ünnep idején, de az attól még nem válik egy örökké díszelgő fává. Mert  a díszek alatt a tűlevél elszárad, színét és fényét veszti és lehullik. A karácsonyfa ágai pedig idővel elszáradnak. Miért? Mert kivettük az eredeti, az őt mindenek felett tápláló közegből. A saját földjéből.

Gondoljunk például az átültetett pálmafákra a híres pihenőhelyeken. Az ember azt hiszi, hogy ha betelepíti  az egyébként kopár, köves, vigasztalan képet mutató tengerpartot pálmafákkal, akkor jobban beleéli majd magát, hogy ez itt a francia Riviéra, esetleg az Aranypart Kaliforniából. Ezeken a helyeken valóban él és virul a pálmafa, a maga természetességében, a saját anyaföldjéből táplálkozva.

És igen, a természetesség.

Akár egy szép, tűlevelű fa, a természet örökkévalóságát jelképező erdő dísze vagy az égbenyúló pálmafák – a maguk egyszerű szépségében pompázva a legvonzóbbak. Az egyszerűségük és a keresetlenségük az, ami miatt olyan kedvesek és kellemesek a szemnek és a léleknek.

Amikor egy emberről beszélünk, elsősorban nem  a külsőségeire gondolunk, hanem arra a nem feltétlenül szavakkal kifejezett mondanivalóra, amit sugároz magából. Ahogy létezik, ahogy van a világban, s amitől ő saját maga. Amitől azt mondjuk: ő ez és ez az ember. Ez a neve.

Nomen est omen – tartották a latinok. A név kötelez. Valóban. S ehhez tartanunk kell magunknak. A név is a személyes márka része.

Ahogy az egyedisége is.

Kép – Duplán király, aki egyedi.

Amikor elhatározzuk, hogy márkát faragunk a személyiségünkből, egyben azt is akarjuk, hogy időtállóak legyünk. Nem feltétlenül a korunkat, sokkal inkább az értékeinket illetően. Ezek pedig a személyiségünk részét képezik. Ezektől is vagyunk, akik vagyunk. Ezekkel is definiáljuk önmagunkat.

És persze folytathatnánk még a személyiség fontos összetevőinek a sorolását.

Hiszen az embernek annyi rétege van!

Amikor énmárkát építünk, ezeket a rétegeket hányjuk le az emberről egyenként, majd lépésenként értékeljük: mennyire szolgálják a személyiséget magát?

Vajon nélkülük, az egyes “héjak” nélkül is önazonosak maradunk?

Kép – Stebe Jobs személyes márkája vajon időtállóan önazonos?

Ha úgy érezzük, hogy az a bizonyos “héj” elidegeníthetetlen részünk, akkor megtisztítjuk a képletes szennyeződésektől és visszavesszük magunkra. És jön a következő “héj” és az azután következő. Egyenként, szisztematikusan és következetesen. A pszichológiával foglalkozó szakember ezt úgy mondaná: a személyiség lebontása és újra építése történik. Igen, részben így van.

Csakhogy az énmárkaépítés során olyan momentum is fontos szerepet játszik, amely a hétköznapi “emberréválásban” fel sem merül.

A piaci szempont.

Amikor valaki azt határozza el, hogy márkaértéket kíván adni a személyének, mindig valamilyen cél érdekében teszi.

Vegyük csak Steve Jobs, az Apple híres alapítója a példáját, aki nem csak kiváló feltaláló volt, hanem elhivatottságot is érzett más emberek segítése iránt. E két momentum aztán rendre összekeveredett az életében, legfeljebb a cél elérése érdekében választott eszközökben vált láthatóvá.

Ezek az eszközök, amelyekkel Steve Jobs elérte a célját, elengedhetetlenek voltak az érvényesüléséhez.

A személyisége erejének érvényesítéséhez.

A személyiségének ereje Steve Jobs énmárkájának legerősebb pontja. Az alapja. A fundamnentuma. És ő élt vele.

Minden énmárka alapja az az adottság, amelyet a személyiségünk jelent, amivel születtünk.

Kép – A személyes márka időtálló. Steve Jobs (1955-2011).

Van olyan felfogás is, hogy a kisugárzás, a karizma tanulható. Az igazság azonban inkább ott van, hogy a csirájában létező erő, amely az egyes ember személyiségében rejlik, fejleszthető. A tanulható és a fejleszthető nem ugyanaz.

De a karizmatikus személyiség, mint meglévő adottság nélkül aligha beszélhetünk tartós, a szó igazi értelmében vett énmárkáról.

Márka az, ami hasonló asszociációkat kelt az emberekben valamiről vagy valakiről. Legtermészetesebb közege: a piac.

A márka marketing fogalom és szerepe is a piaci munkában a legfontosabb.

Aki tehát idegenkedik a piaci megmérettetéstől, nem jó felé próbálkozik. Aki arra vágyik, hogy a világ a maga érintetlenségében csodálja az ő értékeit, de ezért ne várjon el tőle semmilyen változást – nem lehet énmárka!

Az én márka kompromisszumok sorának az eredménye is.

Már maga az énmárka építés folyamata is ilyen. Ha a partnerem, ahogy én nevezem az énmárka építés során a munkámban az “alanyomat”, falakat emel elém (“szabjunk határokat” – mondja), akkor a szakmai módszerek és eszközök vissza fognak pattanni róla, s valószínűleg nem olyan értékes márkaként  ér célba, ahogy azt vágyta. Ha egyáltalán célba ér. Ez az ő döntése.

Kép – Ne a tükröt hibáztassuk, ha nem azt látjuk benne, amit látni szeretnénk!

Ha falat és korlátokat emelünk az énmárkánkat építő szakember elé, akkor nem kell csodálkozni, ha torz építmény leszünk, s a tükörben csak mi látjuk a képet, amit amúgy az egész világ csodálhatna, ha hagytuk volna, hogy az énmárka építés folyamatában a szakember azzá formáljon bennünket, amivé a meglévő személyiségünk okán simán lehetnénk. Feltéve persze, ha képesek lennénk az egónk ellenállási akcióit helyén kezelni, netán kizárni a folyamatból.

Nem könnyű dolog ez, hiszen az önfeladás mindig kockázatos és fájdalmas folyamaton át történik. De hát éppen ez az!

A személyes márka nem az önfeladásról szól, hanem arról, hogy önmagunk legjavát mutassuk meg a világnak.

S ebben segít a szakember, amikor a legjobb tudása szerint vezet bennünket az úton, amely végén azzá válhatunk, amilyenné mindig is szerettünk volna lenni. S ha mi elhisszük, hogy igen, végeredményben önazonosak vagyunk, a világon senki nem fog ebben kételkedni.

Feltéve persze, ha az önazonosságunk valóban valódi értéket képvisel.

Kép – … még nem nagy, de képzeli… Ez is énmárka.

Az ember nem rejt eleven parazsat a kebelébe!

Címkék

, , , , , ,

A NAP GONDOLATA a csendőrpertu. Persze, nem arra gondolok, hogy a csendőr és a hétköznapibb ember tegeződnek egymással. Ma már különben sincsenek csendőrök. Még 80-100 évvel ezelőtt azt nevezték így, amikor a csendőr egyoldalúan letegezett valakit, miközben intézkedett vele szemben. Ez a XX. század első felének jellegzetes szituációja volt, a korabeli filmek is nagyon élethűen, a kiszolgáltatottság és a megalázás metaforájaként alkalmazták a csendőrpertu fogalmát.

Ki gondolná, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe juthat az embernek a közösségi média kapcsán!

Pedig a csendőrpertu nagyon is tovább él a XXI. században is, a virtuális világban is. Itt működik csak igazán! És most nem a tegeződésre gondolok, szó szerint értve a dolgot. Persze, valamennyien tegeződünk itt, sőt, újabban a valóságos világban is. A médiumok, a bankok, a mobil szolgáltatók simán letegeznek bennünket, maholnap talán a kereskedőkkel és a járdán velünk szemben közlekedőkkel is pertuban leszünk. Ez persze így túlzás, csak karikírozom a helyzetet, habár vitathatatlanul van benne valami.

Csendőrpertu ugyanis nem csak a közvetlen, a “face to face” kommunikációban lehetséges, hanem a különböző posztok, bejegyzések, kommentek és nem engedélyezett hozzászólások formájában is.

A Facebook teszi mostanában velem azt, hogy bizonyos ismerőseim posztjai alól eltünteti a megosztás opciót, én pedig bármennyire szeretném, természetesen nem tudom a közlést megosztani a saját idővonalamon. Nem dönthetek a Facebook oldalamon arról, mit teszek és mit nem teszek. A szabályzat keretei között, természetesen. Hogy mi a Facebook logikája, miért éppen azoknak az ismerőseimnek a bejegyzéseit nem engedi megosztani, amelyeket, azt még kitalálni sem tudom. De a jelenség létezik. Én meg reagálok rá, ahogy reagálok.

Kizárom az életemből a Facebook közösségi oldalt. De legalábbis fokozatosan visszavonulok onnan. Pontosan ezt teszem most. Más eszközöm nem lehet, ha már megelégeltem, hogy olyan kiszámíthatatlan a Facebook. Szerencsére van alternatíva. Ott van például a Google Plusz közösségi oldala. Ott senki nem akar atyáskodni felettem és elvenni a döntést tőlem, mit kezdek a közösségi média jelenlétemmel.

De lekezelni nem csak egy közösségi oldal láthatatlan Big Brother-je képes egy felhasználót, hanem bármelyik társa is. Egy vagy több másik felhasználó is.

Amikor valaki a közösségi oldalain keresztül, egyoldalúan, csak úgy lecsendőrpertuz téged, azt hiszed, nem tehetsz ellene semmit. Tűröd, hogy – akár a legköltőibb nyelven is vagy idézetek mögé bújva, esetleg jellegzetes és félre nem érthető képi nyelven – gúnyosan írjon a külsődről, hogy lelkileg terrorizáljon, érzelmileg függőhelyzetben tartson. Szó nélkül elviseled, hogy naponta porrá zúzza az önbizalmadat és az önbecsülésedet. Engeded, hogy a névtelenség homályából, posztjain keresztül, céltáblaként “lőjön rád”. Ettől pedig már csak egy lépés, hogy akár szó szerint is vagy csak metafizikusan a halálodat kívánja. Ez persze túlzás, szándékosan sarkított megfogalmazása a jelenségnek, amelyet mind ismerünk a közösségi térben.

Ez is a bántalmazásnak egy módja.

A XXI. század nagy csendőrpertuja.

A megalázás magasiskolája közösségi média módra.

Miért tűröd?

Nem kell tűrnöd! Nem kell olyan oldalakat lájkolnod, amelyekről célzottan bántanak téged vagy más emberek méltóságát sértik akár csoportosan, akár egyénileg. Ha ismerőseidről van szó, simán törölheted őket, sőt, ignorálhatod az ismert nevükön át. Persze, ez nem akadályoz  meg egyetlen zaklatót sem, hogy álnéven, hamis identitással ne folytassa lélekromboló, agresszív és gonosz tevékenységét.

De legalább egy lépést már megtettél a saját tested és lelked védelmében. És ez a fontos.

Hogy soha, semmikor, senkitől nem tűrsz el semmilyen csendőrpertut.

Ahogy Mark Lawrence írja:

“A tűz az ellenséged (…). Ha raboddá teszed, szolgálni fog, de ha engedsz neki, szerencséd van, ha ép bőrrel menekülsz házad égő romjaiból. Az ember nem rejt eleven parazsat a kebelébe.” 

ARTlepcsokszinekkorlat

Kép – A megalázás magasiskolája.