NAPLÓ 4. Dobozba zárt csillagok.

Címkék

, , , ,

Nézed az embereket és megpróbálod kitalálni: kik ők és hová tartanak éppen. Mert csak rohannak. A te szemed elött is csak átfutnak, egy villanásra. Éppen annyi időre, amennyi elegendő ahhoz, hogy beleégjen a képük a retinádba, s önálló életre keljen, amikor majd felídézed az emlékeidet. Lehet, hogy száz év múlva, lehet, hogy a következő percben. Vagy egy másik életben. Így válunk egymás emlékeivé, akár akarjuk ezt, akár nem. Miközben még azt sem tudjuk: valójában kik is ők, akiket úgy megőrzött az emlékezetünk, hogy nemcsak a képre, hanem az illatokra, a zajra és a csendre is pontosan emlékszünk, amikor emlékké váltak bennünk. Az egész így, együtt felídézhető számunkra. Mert érzelmeket váltottak ki belőlünk, s azokra az érzelmekre emlékszünk. Az agyunk már akkor hestegelt, amikor okos számítástechnikusoknak eszükbe sem jutott a kezünkbe adni a “valahova-tartozásnak” ezt a modern eszközét.

Mert a képek is tartoznak valahova.

Azok a képek is, amelyeket te elmentettél más emberekről, idegenekről, mindegy kikről.

És azok a képek is, amelyeket te keltesz másokban, pedig nem is tudsz róla.

Azt hiszik, ismernek, mert egymás szemébe néztetek egyszer az utcán, vagy mert életetek egy szakaszában, egy villanásnyi időre csupán, együtt haladtatok egy úton. De ők máris “beáraztak” téged, vastag ragasztószalaggal “befalaztak” egy dobozba, nehogy elrontsd az illúziójukat a képről, amit magukban dédelgetnek. Rólad. Aminek, meglehet, semmi köze a valósághoz, hiszen egyszer sem hallgattak meg, egyszer sem kérdezték meg tőled: ki vagy, te, csodabogár, aki így átrendezted a gondolataikat, hogy aztán csak győzzenek menekülni előled, nehogy látniuk kelljen egy más perspektívát is. Mondjuk azt, ahonnan te látod a világot. Azt is, ahogy te látod a világot. Mert az is kell.

Ehhez persze időt kellene adniuk neked, s neked időt adnod a másik embernek, ezzel leginkább önmagadnak, hogy megismerhesd őket. És benne önmagad. Hiszem, hogy igaz a tétel: olyan embereket vonzunk a környezetünkbe, akik akár önmagunk is lehetnénk. Akikkel dolgunk van az életünkben, hogy mi, magunk jobbá váljunk. De legalábbis okosabbá vagy bölcsebbé. Vagy mindegy milyenné, csak valami mássá, mint amilyent addig megszoktunk magunkról. Miközben fogalmunk sincs róla, hogy mi magunk is, igenis olyanok vagyunk, mint az a másik ember, akit cimkével ellátva, jó mélyre elzártunk magunkban, hogy lehetőleg soha többet ne “találkozzunk” vele. Mert még a végén tükörbe néznénk általa, s amit ott látnánk, az nagyon nem tetszene  saját magunkról. Mi nem olyanok vagyunk! Mi tökéletesek vagyunk.

A mi fennsőbbségünk mindig lényünk mélyéből következik, ami kijár nekünk.

Hisszük mi.

És eszünkbe sem jut, hogy megtudjuk attól a másiktól, akit jól bedobozoltunk, hogy ő vajon mitől fennsőbbséges. Mert mindenki valamiben fensőbbségesebb a többi embernél, akár tudja ezt, akár nem. Mindenkiben megvan az a különleges fény, ami megkülönbözteti őt a többi fényes ponttól, a csillagok “miriádjától”, ahogy a költő írta.

De te nem tudod ezt, mert csak nézel, de nem látsz. Csak nézed, de nem látod a világot. Önmagadtól. S mert eltakarja a szemed elöl az a rengeted “doboz”, amibe a másik embert, emberek sorát “zártad”. S amelyeket soha nem nyitsz ki. Mert kinek van arra ideje, amikor éppen megváltod a világot? Mert mindig megváltod valamitől a világot.

S mert mindig szorgosan “eltakarítod” a perspektívád útjából azokat az ide-oda-átfutó embereket, akiket aztán “méltó” helyükre teszel. Az emlékek kis dobozaiba. Lejátszott. Még jó, hogy csak ennyi a tett.

Ernest Hemingway-jel szólva:

“Örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat.”

Legalább azt nem kell tennünk. Igaz, így se, úgy se látsz bennünket.

NATUREbolygodgitestgyurukKép – A világmindenség közepén?

Reklámok

NAPLÓ 3. Lehellet.

Címkék

, ,

Egy lehellet eldönthet mindent. Mindegy, hogy költő szól róla vagy pedig a rideg valóság tényéről van szó. Ahogy a pillangó szárnya is képes romba dönteni az egész világot, ha olyan kedve támad, hogy Tokióban meglebegtesse azt, egy lehellet is pusztító erővel bír. És New York-ban csak csodálkoznak rajta: mi történt. Valójában semmi. Csak érvényesült egy fizikai törvény. A lényeg a részletekben van, s minden részlet magában hordja a teljes egész tulajdonságait. Így aztán egy lehellet is valóságos apokaliszist idézhet elő abban, amit akár egy pillanatra is, de megérint.

Hogy egy ember valójában hány ilyen “lehellettel” találkozik 70-80 év során, az attól is függ, hogy ki, mit érez olyan hatásnak, ami mozgást indít el az életében. Vagyis, hogy mekkora a változást türő képessége. Mert minden külső hatás törvényszerűen változást okoz az életünkben. Kisebbet vagy nagyobbat, de változást. És minden változást kezelni kell. Nem csukhatjuk be a szemünket, nem térhetünk ki a hatása elől, nem bújhatunk a föld alá, hogy elkerüljük a szembenézést.

A változásba, ha elért bennünket, “bele kell állni”.

Vállalni.

Szembenézni vele.

Elfogadni és kezelni.

Én, ha jól belegondolok, nagyjából négy-öt évente kerültem olyan helyzetbe az életem során, amikor valami megváltozott, és én vagy ráfeküdtem az általa keltett hullámra, vagy nagyonis küzdöttem ellene. S minden esetben rossz kimenetele lett a dolognak, ha szembeszálltam vele. De amikor az embernek még nincs elég tapasztalata a “lehellet” erejéről, hajlamos annyira hinni a maga rettenthetetlenségében, hogy ha kell, ha nem kell, felveszi a harcot, küzdeni kezd. Aztán csak győzi eltakarítani a “harc” után a romokat. Persze csak azután, hogy végre kiásta magát alóluk. Már ha ez egyáltalán sikerül neki. És akkor kezdődhet minden előlről. Én aztán tapasztalatból tudom!

A legtöbbet megtapasztalt “lehellet” nálam mindig abból a helyzetből következett, amikor rajtam kívül már mindenki látta, hogy hozzám nem méltó kapcsolatokban, munkaviszonyokban vagy más jellegű, emberi kommunikációs helyzetekben vagyok, s sorozatosan nem megfelelő választ adok a mégoly’ egyértelmű jelekre is. És többnyire nem volt olyan ember körülöttem, aki meg is mondta volna nekem ezt, ami olyan jól látható volt a rajtam kívüli világ számára. Így aztán esélyem sem volt elkerülni a pusztítást, amit egy-egy ilyen helyzet az életemben okozhatott.

Így van ez az erős karakterű emberekkel. Hogy olyan sikeresen képesek elhitetni a környezetükkel a maguk kizárólagosságát, a tévedhetetenségét s azt, ami nyilvánvalóan tévedés, nevezetesen, hogy náluk a “bölcses köve”, hogy senkiben kétség sem támad: nem a király meztelen, hanem ők látják rosszul őt. Ez pedig felmentést ad mindenkinek a felelősség alól, hogy nyilvánvalóan tévedő társát időben figyelmeztesse.

Kis túlzással azt mondhatom: a fél életemet arra pazaroltam, hogy az ilyen veszteségeket lapátoljam össze, s eltakarítsam a nyomait.

Pedig csak annyit kellett volna tennem, hogy adjak teret másoknak is a környezetemben, barátoknak, engem valóban szerető embereknek, s engedjem legalább elmondani nekik, ahogy ők látják az én lehetőségeimet, esélyeimet vagy akár az életemet. Kegyelmi állapot, ha valaki olyan gazdag, hogy ilyen fontos és értékes emberek is elérhetőek számára. De van, hogy erre csak akkor jövünk rá, amikor már tovább léptek, amikor már nem elérhetőek számunkra. No, persze, ha az ember csak a saját arcát képes látni a világban, hogyan is tudna befogadni más képet is? Pedig aki viseli ennek a téves látásnak a következményeit, az mindig egyedül marad. És aki a legnagyobb kárt fogja elszenvedni, az az, aki magára maradt. S a kárviselésében vagy éppen az elmulasztott lehetőségekből adódó hiányban senki nem akar majd osztozni vele. Végképp magára marad. És ezt követően még kevésbé fogja elfogadni a külső szem látta képet önmagáról. És máris benne pörög a spiráltam, egyre feljebb és egyre gyorsabban, egyre kevésbé irányíthatóan.

Egy ponton pedig már nincs megállás.

De akkor mikor élünk?

Amiről most szóltam, csak egyetlen lehellet hatáselemzése volt, az is csak nagyvonalakban.

Ezért nem költői a kérdés.

EGYEBlehelletszokenoKép – Egy lehellet esély.

NAPLÓ 2. Bizalom.

Címkék

, , , , , ,

Nem vagyok mindenre és mindenkire büszke, amivel vagy akivel bármilyen kapcsolatban álltam az életem során. A legtöbb munkakapcsolat volt, főként olyan emberekkel, akikkel újságíróként találkoztam. Tehát a munkám részei voltak. Azt gondolná az ember, hogy ezek felejthető találkozások, hiszen ha megszületett a cikk, a riport, új témák, új emberek jöttek, s a tegnapira már nem is emlékeztem. De ez így nem igaz. Bármilyen téma révén is kerül az ember kapcsolatba egy másik emberrel, érzelmeket vált ki belőle. Valahogy viszonyul hozzá, a másik pedig részévé válik azután.

Mi emberek, ha találkozunk egymással, tanítóivá válunk a másiknak, így nyomot hagyunk egymásban az egész életünkben. Hogyan is felejthetnék el bárkit is, aki hatással volt ránk?

Érdekes, hogy mostanában milyen sokszor eszembe jutnak azok a helyzetek, amikor tévériporterként nehéz körülmények között dolgozó emberekkel forgattam. Nem szoktam dicsekedni vele, de amióta az eszemet tudom: klausztrofóbiám van a szük helyiségekben vagy bármilyen bezártságban. Mondhatom, a kulcs a legnagyobb ellenségem. Azt pedig sokáig elképzelni sem tudtam, hogy lemenjek a föld alá, akárcsak 5 percre is. Még a hullámvasúton is rosszul leszek, amikor lefelé tartunk. Nos, immár tudom, hogy van ennél is rosszabb: a bányában a kas, amivel leviszik a bányászokat, a fejtés szintjére. Amikor az ember riporter, nem válogathatja meg, hogy melyik helyszinre megy tudósítani, s melyikre nem. Ha azt mondják, fel kell szállnod egy sárkányrepülőre, hogy megmutasd: milyen a világ onnan fentről, akkor nem lehetsz olyan gyáva, hogy nemet mondj, csak mert félsz. Én is beöltöztem és fölültem egy riport kedvéért a lélekvesztőre, a kétszemélyes sárkányra, s bár rettegtem a semmiben való lebegéstől, de összeszorított szájjal viseltem a helyzetet. Hogy aztán mit írtam a riport alá a narrátor szövegben, azt el lehet képzelni. S hogy ezt csak egyszer lehetett velem megtenni a televízióban is a diszpóval, az is biztos. És mégis:

Amikor kellett, legyőztem a félelmemet és beleálltam a helyzetbe, mert a gyávaságtól még a sárkányrepülésnél is jobban féltem.

A bánya azonban egészen más volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy én még akkor sem szeretnék a föld alá kerülni, ha már a testemben nem lesz élet, nemhogy élve lemenjek a föld alá! Márpedig tévésként ezt kellett tennem, ráadásul nem is egyszer. Forgattam a bányában, a föld alatt 300 méterrel, Ajkán, Tatabányán, Salgótarjánban és Pécsett, a Mecseki Szénbányákban. Ez utóbbi volt az első és a legrettenetesebb ilyen élmény számomra. Rettenetes azért, mert Pécsett születtem, életemből 12 évet a bányásznegyedben éltem, mivel ott kaptunk szép, új, összkomfortos lakást, bár az én apám nem bányász volt. Személyesen is jól ismertem azokat a férfiakat, akik olyan természetesnek vették, mint a levegőt, hogy az Anna is leszáll velük a bányába, nemcsak az operatőr és a technikus. Rám adták hát a védőruhát, a bányászlámpát a sisakon, és egy vésőt, hogy legyen eszközöm, ha minden kötél szakad és ki kellene ásnom magam a szén alól. Legalábbis ezt mondták nekem. Ma már tudom, hogy ez csupán bányász-vicc volt, amolyan avató tréfa, belőlem azonban minden vér kifutott, ahogy ezt meghallottam. De a szégyentől való félelem megakadályozta, hogy a szomszéd bácsik előtt gyávának mutatkozzam. Én, az azóta budapestivé vált riporter kisasszony?! – ahogy neveztek. Vettem egy mély lélegzetet tehát, beszálltam a kasba, s ahogy elkezdett velünk zuhanni lefelé, vártam a halált. Ehelyett 1 percen belül, egy koppanással földet értünk,  s még lélegzetvételre sem nagyon maradt idő, máris hétrétgörnyedve araszoltunk tovább a vágatban. Akkor fel sem tűnt, hogy milyen okos rendben vonultunk odalent. Csak így visszagondolva figyeltem fel rá. Elöttem és mögöttem is mindig, szoros fogásban, ott volt egy-egy tapasztalt bányász, s minden rezdülésemre reagált. Egy pillanatig sem érezhettem magam egyedül, kiszolgáltatottan, védelem nélkül az idegen, ismeretlen helyzetben.

Vigyáztak rám.

Azóta sem éreztem ennyire, hogy biztonságban vagyok. Lent, a föld alatt 300 méterrel, 1 méteres törpére alacsonyodva, behajlított térddel járva, egy vésővel a kezemben.

Soha nem felejtem azoknak a nehéz sorsú, ám bátor, hős férfiaknak a tekintetét, ahogy keresték az enyémet, s ahogy óvták minden lélegzetvételemet is. S azóta sem találkoztam egyetlen olyan férfival sem, akiben annyira meg mertem volna bízni, mint azokban az emberekben ott, a föld mélyén. Isten áldja meg őket haló poraikban is!

Nem mondom, hogy a pánik teljesen elmúlt belőlem a föld alatt, mindenesetre nem sok energiám maradt beleélni magam a szerencsétlen helyzetembe, mert minden pillanatban történt valami. Hol a bányászokkal egy ritmusban kellett lépnem, hol szenet pakolni a csillébe, amikor már embermagasságú vágatba értünk, hol pedig keresni azt az egyetlen, “csak az enyém” feketeszén darabot, amit mindenképpen föl akartam vinni magammal, hogy megmutassam: azt én bányásztam a saját kezemmel!

Ez a kép itt egy feketeszén darabot ábrázol, ha nem is az, amit én magam bányásztam az egykori Mecseki Szénbányákban, Pécsett. Egy költözés során az enyém valahogy elkeveredhetett. Egy ideje keresem, ám nem találom. De pesrze nem kell a fekete szén a kezembe ahhoz, hogy az élmény és a tanítása elevenen éljen bennem. Életem egyik legnagyobb leckéjét tanultam meg akkor, ott.

Bízni a másik emberben.

Igazán nehéz helyzetben egyszerűen nincs más kapaszkodó számunkra, csak egy másik ember. Aki ezt nem képes belátni, halálra van ítélve. A világ nem a remetéké a Földön, hanem az emberfalkáé.

De csak ha a tagjai képesek összefogni egymással, hogy a saját fajukat védjék mindenekelőtt. Egymástól is, ha kell.

(Folytatása következik.)

EGYEBfeketeszenmecsekKép – Mecseki feketeszén.

NAPLÓ 1. A feltöretlen kapujában.

Címkék

, , , , , , ,

Itt és most, a múlt és a jövő határán, ugyan miért is ne lenne az ember őszinte? Még ha személyes is a monológja. Sőt, talán éppen azért! Egyébként is üdítő kivétel az őszinteség a közösségi média világában. Én pedig soha nem arról voltam híres, hogy szerettem volna beállni mindenféle sorba. Leginkább én nyitottam a magam és az engem valami miatt követők számára új sort. Feltöretlent, a fáradtságos, de eredeti, egyedi és vonzó célba tartó utat. És ezt egyetlen egyszer sem bántam meg, pedig nem egy esetben méretes zsákutcákba jutottam így.  De ezekből a zsákutcákból tanultam a legtöbbet. S hogy végül ugyan kudarcokban is gazdag, összességében azonban mégis sikeres pályát mondhatok a magaménak, biztosan a zsákutcáimnak tudható be. Legalábbis így látom én. Számomra azonban az is fontos, hogy mit mond a külvilág, hogyan látják az emberek. Mindig az emberek a legfontosabbak. Nincs birodalom, vállalat vagy akár egy kis bolt, amit ne az emberek mozgatnának. Nincs semmi a Földön, amelyek az értéküket ne azoktól az emberektől kapnák, akik megalkották és működtetik őket, s akik élvezik az eredményeit, amit nyújtanak.

Az én mikrovilágomban mindent az emberek uralnak, minden körülöttük forog. Ha meglátok egy szép asztalt, először az alkotója jut eszembe, akinek a keze munkáját dícséri, s csak másodsorban élvezem a használatát. Azért persze jó végigsimítani egy karcsú lábú, biedermeier íróasztal politurján. Jobban esik az írás rajta. Nálam a tágyak használati értéke mégis főként az emberektől függ, akik hozzáérhettek a korábbiakban. Jó dolog, ha az embernek köze van a tárgyaihoz. Nemcsak fizikailag, hanem és főként érzelmileg. Aminek a közelségében jól érezzük magunkat, azzal mi is sokkal eredményesebbek lehetünk az alkotásban, vagy nagyobb örömünket leljük akár csak egy finom étel elfogyasztásában. Még ha az az étel egy szelet zsiroskenyér is vöröshagymával. Gyerekkoromban, amikor én adtam vacsorát a két fiúnak otthon, mert a szüleink délutánosok voltak, mindig szép tányérra tettem a parizelt is és a kenyeret, vajat, paprikát, paradicsomot. És a petrezselyem zöldet, mert anélkül legfeljebb a süteményeket tálaltam. Imádom a petrezselymet megenni és diszítésként is.

Kell a szépség az ember életében ahhoz, hogy jobban érezze magát!

A Mérleg jegyében születtem, gyerekkoromtól fogva azt mondták rám: milyen szép kislány, tipikus Mérleg! Így szerettem meg a saját csillagjegyemet, habár nem sokat tudtam még arról, mi mindent ígér nekem az életem során. Ha sejtettem volna, talán világgá megyek bánatomban egy másik bolygóra, hogy elkerüljem a sorsom. Ahogy én ismerem magam, akkor is a Plutóra vetődtem volna, ami tudvalevőleg a legtöbb kellemetlenség, dráma, fájdalom és veszteség hozója. Az eleven tapasztalat a szenvedésen át. A karma letéteményese. Mondanék róla jót is, de nem emlékszem, hogy az én életemben jótékony hatása volt-e. Minden rossz élethelyzetem idején valamit ott birizgált a Plutó az asztrológiai képletemben. Az asztrológiai érdeklődésem és ismeretem ebben ki is merült. Minden más már csak hiedelem, amit én is az asztro-flow-val szívok magamba a közösségi térben mindennap, ha akarom, ha nem. Elárasztják az ilyen oldalakat ezek a sorsalakító jövendölések, amitől aztán jól beparázik mindenki, s jórészt az utcára sem mer menni, nehogy elérje a végzet, amit egyfolytában ígérnek az asztrológusok. Vagy akik ilyen titulussal elhivatottnak érzik magukat megmérgezni az emberek mindennapjait. Tisztelet a kevés kivételnek, aki tényleg böcsességgel, kultúráltan segíti az embereket eligazodni a különböző erőterek és hatások között.

Az ember élete nem játéktér, ahol bárkivel, bármit meg lehet tenni, tekintet nélkül a következményekre. A határokat pedig minden egyes embernek, magának kell kijelölnie. Rajtunk, magunkon múlik, hogy semmi olyan ne történjen velünk, amit nem tartunk kívánatosnak más emberek részéről. Az embernek tudnia kell megvédenie saját magát és mindent, ami kedves neki.

Jó terv, de csak ritkán sikeres. Amióta közösségben élünk, hatunk egymásra mi, emberek, s hatnak ránk az állatoknak nevezett értelmes, az embernél is értelmesebb lények. Ösztönösek, de tiszták és kiszámíthatóak. Csak akkor ölnek, ha a saját létfenntartásukról van szó, vagyis ennivalót kell szerezniük, s csak akkor támadnak, ha úgy érzik: meg kell védeniük magukat vagy a falkát. Ez egészen másként van az ember esetében. Az ember még sportból is öl, s aztán áldozatával diszíti a “barlangja” falát.

Pedig alapvető emberi értékek nélkül nem érdemes élni. Persze, soha sincs késő leverni azokat a bizonyos cövekeket, amelyek kijelölik a határokat: eddig és nem alább. Ez ad tartást az embernek. S még mindig elegendő hely marad arra, hogy értelmes életteret is felhúzzon magának az ember. Az persze más kérdés, hogy milyen tartalommal töltjük meg ezeket a tereket. Többnyire ez az a hogyan, amin a időnként elbukunk. De sebaj! Fölegyenesedünk, jól leporoljuk magunkat és megyünk tovább.

Nem először, s alighanem nem is utoljára.

(Folytatása következik.)

KONYViroasztalfuggonyKép – Íróasztal a feltöretlen út kapujában.

A sors én magam vagyok!

Címkék

, , ,

Fölborult a világ. Az emberek rendre elveszítik a kapaszkodóikat az életben, s nem találják az újakat. Minden változik körülöttünk, s minden változik bennünk. Világok omlanak le egy másodperc alatt, s nem tudjuk, mi jön helyettük. De az embernek élnie kell, tehát minden reggel fölkel a Nappal és maga is lenyugszik, amikor följön a Hold és megannyi csillag. És álmodik. Megálmodja a jövendőt, miközben észre sem veszi. Pedig csak egy kis tudatossággal maga teremthetné meg a saját új világát napfénynél is. De sokkal könnyebb az embernek sodortatnia magát az árral, és minden kudarcért a világot, a körülményeket, vagy inkább más embereket hibáztatni, mint felelősséget vállalni kinek-kinek a saját életéért.

Csakhogy egyszer mindenkinek szembe kell néznie önmagával.

“Mindannyian lángra lobbantott házakban élünk, és nincs tűzoltó, aki segíthetne. Nincs kiút, csak a földszinti ablak, amin kibámulhatunk, amíg a ház leég, a fejünk fölött körbecsalt önmagunkkal együtt, bezárva, egyedül.”

(Tennessee Williams)

Ideje tehát kilépnünk a pusztulásra ítélt “házunkból” és egy újat, egy jobbat, egy boldogítóbbat építenünk. Nekünk, nem pedig külső erőknek, amelyekre nem lehet befolyásunk, vagy éppen idegeneknek,  akik “kezében” csak érzéketlen bábok lehetünk. Ha kiadjuk a saját kezünkből az egyéni életünk teremtését, ugyan mivé válhatunk? Azzá biztosan nem, amiben hiszünk, ami belülről hajt bennünket, ami kiteljesedhet értő kezekben. A saját kezeinkben. Sors nincs, legfeljebb ömagunkban, legbelül. Rajtunk múlik tehát, milyen irányt vesz az életünk. Hát, tegyünk érte!

Saját sorsunk alakítója mi magunk vagyunk.

Ha ezt elhiszed, minden sinen van. Igaz, tiéd a kockázat is a saját életedért, dehát valamit valamiért, nemigaz? Viszont cserébe magad írhatod a legfontosabb kottát, ami csak létezik a világon: a saját életed történetét “bemutató” darabét. No, persze, lejátszanod is magadnak kell.  Így viszont nem érhet meglepetés. S ha elvéted a hangot, azonnal korrigálhatsz vagy akár újat is írhatsz helyette. De akárhogy is teszel, a lényeg, hogy te magad teszed, önként. Mert te így látod helyesnek. És ehhez aztán igazán senkinek semmi köze.

Akárhogy is fölborul a világ, a sajátját ki-ki úgy állíthatja helyre, ahogy az neki a legjobb, a legelőnyösebb és a legboldogítóbb. Már az, aki képes saját maga megírni és le is játszani azt a kottát.

EGYEBkottauresKép – Minden élet egy sorsszimfónia.

Délibáb

Címkék

, , , ,

Mondhatnám, hogy A NAP GONDOLATA, de nem lenne igaz. Már pár hónapja ott motoszkál bennem, hogy ideje lenne ezt kimondani, leírni és legfőképpen belátni. Vannak dolgok, helyzetek, emberek, amelyeknek lejár a szavatosságuk. Tudom, hogy ez csúnyán hangzik, de jobb, ha az ember legalább önmagával szemben őszinte, ha ahhoz nyersnek is kell lennie.

Az ember létezik egy bizonyos környezetben, körülveszik épületek, tárgyak, emberek, sőt kapcsolati viszonyrendszerek, s egyszercsak elérkezik az idő, amikor kinövi az addigi életét, az összes tartozékával együtt. Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a nagy változás, változtatás iránti vágyunkban mindent dobjunk ki, hanem azt, hogy ami már nem szolgálja a további életünk minőségét, attól igenis váljunk meg.

Legfőképpen a délibáboktól.

Mindenki életében vannak ilyen csalfa  látomások. Amikor az országúton találkozunk a jelenséggel, akkor magabiztosan megállapítjuk: Délibáb! – s megyünk tovább. Amikor azonban a mindennapi életünkben olyan könnyen hiszünk valaminek, amit – meglehet -, csak mi látunk egy helyzetben vagy egy emberben, akkor bizony könnyen lehet, hogy egy méretes délibábbal van dolgunk. De az ember már csak olyan, hogy jobban szeret hinni a vágyainak, az érzéseinek, mint annak, amit saját szemével lát vagy amit saját bőrén megtapasztal. És ezek a délibábok bizony sokkal veszélyesebbek, mint az országúti látomások.

Aki honos a közösségi médiában, főként a még mindig leglátogatottabb közösségi oldalon, az tudja: vannak emberek, akiknek a napjai megannyi szakadatlan délibáb. Akár esik, akár fúj, fölöttük akkor is ragyog a napfény. A közösségi tér gurujai ezt pozitív gondolkodásnak hívják, s óva intenek attól, hogy a csúf valósággal szembenézzenek a hívőik. Még a végén meglátnák saját magukat torzítás nélkül, önmagukban, csupaszon. Ez pedig többnyire nagy trauma az ember számára, de elkerülhetetlen, ha valódi életet szeretnénk. Építkezni ugyanis legjobb időtálló alapanyagból. Legfeljebb nem egy várral kezdjük, hanem akkora “házzal”, amibe még beférünk és amit képesek is leszünk felhúzni, fenntartani, belakni. Szó szerint vagy átvitt értelemben, egyremegy. Az elv a lényeg. A homokvárat egy laza kis szellő is a földdel teszi egyenlővé. A jól megalapozott, stabil falakkal és erős tetővel lefedett építmény azonban megvéd akkor is, amikor odakint vihar tombol.

Csakhogy ez a ház önmagunkban épül.

Akár szembe akarunk vele nézni, akár nem, önmagunkat nem csaphatjuk be tartósan. És jobban járunk, ha inkább előbb, mint utóbb nézünk szembe saját valóságunkkal. Az sem baj, ha a környezetünket is erre biztatjuk magunkkal kapcsolatban. Nem összetévesztve persze az inkább irigységből károgók ellenvetését a hasznos és megalapozott ellenérveket felsorakoztatókéival. Halom történetet tudnék mesélni a saját életemből, amikor éppen azoktól kaptam a legértékesebb útravalót, akik a leginkább ellenezték egyik vagy másik tervemet vagy döntésemet. Aztán a gyakorlat megmutatta, hogy nekik volt igazuk. Többnyire. Ilyenkor már nekem sem maradt más, mint viselni a következményeket és levonni a tanulságot, hogy még egyszer ugyanolyan hibát ne kövessek el önmagammal szemben.

Minden téves döntésünk, rossz választásunk önmagunk elleni vétek.

Hallgatom, olvasom az asztrológusokat, az asztrofózusokat, a Tarot-kártya tudóit és a számmisztikához értőket, ahogy ritka egyetértésben állítják: 2019-2020-ban fordulóponthoz ér a Föld kicsiny lakóinak élete. Nem is egy szempontból sajnos magának a Föld nevű bolygónak a sorsa is, ha az ember nem hagyja abba a pusztítását. Ugyan miért is tenné?! Hiszen az ember még önmagára, a saját életére sincs tekintettel.

A legpusztítóbb saját életére maga az ember.

A gyakorlatban leginkább olyan ez, mint a körforgás. Népiesebben fogalmazva: a mókuskerék. Szegény állat csak rohan, s nem veszi észre, hogy soha nem ér az út végére, mert csak körbejár. Így tesz az ember is a maga életében, ha nem áll meg legalább időnként egy kis időre, hogy visszatekintsen a megtett útra, s immár jól megtervezze az előtte álló szakaszt. De persze a délibáb! Mikor, ha nem ilyen, a sorsunk alakulása szempontjából fontos, kegyelmi állapotban térne vissza a szinte mákonyos látomás, ami aztán visszahúz a régi, jól ismert és kipróbált, erős karámmal övezett útra? S akkor már olyan mindegy, hogy mókuskeréknek vagy konfortzónának vagy minek is nevezzük a helyet, ahol kitartóan taposunk. Azt hiszük, hogy az utat, sőt, látjuk is a célt fel-felvillanni valahol az “út” végén, s életünk végéig sem vagyunk hajlandóak belátni, hogy amit láttunk, nem más mint délibáb, s hogy valójában már jó ideje csak egyhelyben topogunk.

Csak be kellene végre látnunk.

egyebdelibabuthullamos

 Kép – Délibáb.