Szeretet, szépség, művészet

Címkék

André Rieu, Anthony Hopkins, művészet, Sandro Botticelli, szépség, tehetség

Mottó:

“Csak az erős ember ismeri a szeretetet, csak a szeretet érti meg a szépséget, csak a szépség teremt művészetet.”
       (Richard Wagner)

Olyan egyszerű a történet: Egy óriás hajó katasztrófát szenved a sarki jéghegyek miatt, s több mint kétezer ember a vízbe fúl, mert nincs elegendő mentőcsónak a hajón. Az emberi felelőtlenség, kicsinyesség és kisszerűség mintapéldája is lehetne ez a történet, de nem emiatt maradt fenn. Könyvek, filmek, képzőművészeti alkotások születtek róla. Egy csodaszép dal. És például ez a tánc André Rieu műsorában.

A Szépség igézete! Ettől szép a Titanic története. Ahogy azt a művészetek láttatni képesek. De lehet szép egy tragédia, vagy a szépséghez feltétlenül hozzátartozik az öröm?

A szépség nem magában az eseményben rejlik, hanem abban, ahogy a művész azt ábrázolja.

Sandro Botticelli (1445-1510) udvari festőként is szép dolgokat alkotott. Oltárképeket, faliképeket, a korabeli elitről portrékat, házi kápolnákba Madonnákat festett, de igazán híressé és feledhetetlenné a mitológia témájú képeiért lett. Közöttük is különösen a Vénusz születése című festményéért.

Sandro Botticelli: Vénusz születése

S ettől kezdve Vénuszt a világ Botticelli szemével képzelte maga elé. Ahogy a Titanic tragédiáját az írói képzelet keltette szerelem kulisszáiként őriztük meg az emlékezetünkben. S lett így a halhatatlan, örök szerelem mementója.

Nagy művészek mondják: amikor alkotnak, nem az örökkévalóságra, a dicsőségre gondolnak. Csak arra a látomásra, ami bennük él és ki akar törni és formát keres magának, hogy megmutatkozzék. Ha ehhez a Titanic tragédiája kell, akkor az vezeti az alkotó kezet, amikor az ecsetet fogja, a kottát rajzolja vagy a írást papírra veti. Hogy aztán más művészek elénekeljék vagy eltáncolják. Akár jégen csúszva is.

Egy kreatív gondolat megtestesülése, képpé születése akár, érzelemmel kezdődik. Hiszen nem tud nem érezni valamit az alkotó a jövendő alkotása iránt. A téma iránt, ami szinte szétfeszíti bent. Az ember olyan intenzíven látja belül a formát, a színeket, mindazt amiben tárgyiasul majd a gondolat, hogy nem lehet nem éreznie valamit iránta. Legtöbbször szeretetet, de van hogy dühöt, dacot, mert annyira szabadulni akar már tőle az ember. És mégis valami fajta vonzódást a szép iránt, ami kezei között formálódik. Mert csúf témát is meg lehet formálni szépre, élményt adóra, katarzist kiváltóra. S végső soron ez a célja a művészetnek. Hogy hasson. Elsősorban az érzelmekre.

Vajon mit érezhetett Anthony Hopkins, mikor ezt a csodaszép valcert szerzette. Kevesen tudják, hogy a világhírű művész, mielőtt a színészi pályára lépett, zenével foglalkozott, s kiderült, komponált is. André Rieu mutatta be a színművész csodaszép valcerjét zenekarával.

Annyi szépség van minden hangjában, olyan magával ragadók, amilyenek csak a legnagyobbak művei lehetnek. És ezt a valcert egy színművész, még ha a világ egyik legtehetségesebb színésze is, álmodta kottákba.

Vajon min múlott, hogy Anthony Hopkins annak idején nem zeneszerző, hanem színész lett? Egyáltalán min múlik, hogy valaki, aki istenáldotta tehetséggel születik a világra, akár évtizedeken át egy racionális, minden kreativitást, könnyedséget nélkülöző munkát végez, meglehet, azt is tehetségesen, eredménnyel. De aztán jön egy pillanat és vásznat ragad, ecsetet, festéket, s kezei alól csodálatos színek kavalkádja terem, egy mosolytenger, szeretet bomba.

És nem érti: hol volt mindez eddig benne? Hogyan süllyedhetett el a szürkeségbe, méltatlan helyzetek, kapcsolatok sorába, mikor a lelkében ilyen szép színek, vágyak, örömök nyílnak?

Szivárványlány – mondja valaki. De mi kell ahhoz, hogy a bennünk lévő szivárvány így kitörjön és másnak is megmutatkozzék?

Szeretet. A szépség szeretete.

Sir Anthony Hopkins