Címkék

, , , , , , ,


A NAP GONDOLATA az elmulasztott. Az elmulasztott emberek, érzések, helyzetek, sikerek és csendek. Minden, amit elmulasztottunk az életünkben, s minden, amit még most is elmulasztunk. Mert az ember sajnos soha nem tanul a saját hibájából. Vagy nem eléggé. Vagy amikor már elég bölcs lenne hozzá, már késő. Ami mellett csak úgy elment, soha többet nem jön vissza már. Az élet felkínálhat ugyan újabb és újabb lehetőségeket, s az ember előbb-utóbb él is némelyikükkel, de az soha nem ugyanaz, mint amit korábban elmulasztott. És persze soha nem tudhatja meg, hogy mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha akkor, ott, azzal a férfival vagy nővel, főnökkel vagy ügyféllel, baráttal vagy lehetséges baráttal nem úgy bánt volna, ahogy tette. Így mennek el egymás mellett azok, akiket pedig valahol egymásnak teremtettek. A nagy szerelemnek, az igaz barátnak, a majd soha nem felejthető mentornak vagy csak annak a mosolygó nőnek vagy férfinak, aki fénnyel tölti meg a napot, évet vagy életet, amikor, ameddig a közelében lehetünk.

Kegyelmi állapot. Isten a tenyerén hordoz, s mi észre sem vesszük, annyira el vagyunk foglalva önmagunk nagyságával és tökéletességével. Mert mi életünk végéig makacsul jobban tudjuk mindennél és mindenkinél, hogy mi kell nekünk. Újat, mást megismerni sincs időnk, olyan fontosak a perceink. Pótcselekvések, álkapcsolatok, műtárgyalások. Minden mű, mint az egész világunk. Műköröm és műhaj, műszempilla, mű(jó)nő. És műmerevítő, műférfi. MűFöld. Pótlékaink. Lassan az egész életünk egy nagy pótlék. S mi még csak észre sem vesszük. Csoda, hogy szárnyaszegettek az angyalok körülöttünk, hogy Isten és az égiek csak széttárják karjukat: hát így hogyan segítsenek? Munkanélküli angyalok. Hiszen az ember olyan tökéletes. Hogyan is látná meg azokat a “szárnyakat”, amelyek azért vannak, hogy őt is meg tanítsák szárnyalni. Akikhez kegyes a sors, segítőt ad melléjük: egy angyali segítőt, talán látványos szárnyak nélkül, ám tele szeretettel, segíteni akarással. A világegyetem mi mással is segíthetné az embert, mint hogy segítőtársat ad mellé, hogy biztosan célt érjen? Legyen a cél bármilyen természetű is: boldogság, siker, küldetés, netán egy szép és tartalmas barátság.

Alig van ember, aki ne ismerné az érzést: ez az! Ez az az ember, akit egész életében ismert, ha nem is látta még korábban. Nem kell ennek az ismeretségnek szerelemhez vezetnie. Nem minden nagy kötődés szerelem. Egy érzés még intenzívebb lehet, ha “csak” mélyen emberi, s nem zavarják a nemekből következő vágyak. Habár tény, vékony és rugalmas a határ szeretet és szerelem között. Az biztos, hogy nem kell a lelkek találkozásához szerelmesnek lenni.  Elég ha csupán emberek vagyunk. Tiszta érzésekkel, a másik ember feltételek nélküli elfogadásával. Akár úgy is, hogy ehhez fel kell adnunk magunkból egy darabot. Mert ezért vagyunk emberek.

És igen, a lelkek öröme.

Ez néha nagyon félelmetes. A kötődés, legalábbis egyfajta érzelmi elköteleződés, főként, hogy egyikünk sem így tervezné, feszültséget is kelthet bennünk. A barátság, a szeretet pokolian félelmetes is lehet. Elmegyünk tehát inkább egymás mellett, pedig jól tudjuk: most valami nagyon fontosat elmulasztunk.

Váci Mihály: Valami nincs sehol című versében ezt így fogalmazza meg:

“Az égboltról hiányzik egy sugár,

– felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalattnyi föld,

– talpunk alól hiányzik valami.”

És mégis, újra és újra, újra kell kezdeni mindent.

NATUREnapkeltekisfiutengerKép – “Valamit mindennap elmulasztunk.” (Váci Mihály)