Elapadt könnyek

Címkék

emberi kapcsolatok

A Nap GONDOLATA lehetne egy egész könnytenger is, s lehetne valóságos kiszáradt meder. Minden attól függ, honnan nézzük. Mert könnyezni, vagy éppen ellenkezőleg, könnyet sem ejteni sok mindenért lehet. Ami az egyik embernek szívfájdalom, meglehet, a másiknak megkönnyebbülés. És fordítva. És nem feltétlenül a férfi-nő kapcsolatokra gondolok. Az ember megsirathat akár egy egész életet, egy szomorú élethelyzetet, egy konkrét eseményt is, vagy csak úgy egyszerűen saját magát. Ez persze önsajnálat, dehát az is része az életnek. Van, amikor éppen az segít át valakit egy döcögősebb szakaszon az életében. No persze, van, hogy pontosan tudjuk, mit jelentenek a könnyek, s mit jelent az, amikor már könnyek sincsenek, mert “elapadtak”.

Amikor írtam a Szeress belém! című, párkapcsolati kommunikációval foglalkozó könyvemet, számtalan ilyen történettel megismerkedtem, de az valamennyiben közös volt, hogy a történet egy bizonyos pontján, valamelyik szereplő könnyet ejtett. Csak egy olyan történetem volt, amikor elmaradtak a könnyek. Egy fiú mondta a lánynak, hogy ha nem apadnak el a könnyei, eljön hozzá, csak hozzá, s azután semmi nem választhatja majd el többé őket egymástól. Ez volt az a történet, amelyben némán, minden magyarázat nélkül, egyszerűen egy áthatolhatatlan kommunikációs fal felhúzásával oldotta meg a nem-könnyező fél a dolgot. A legrettenetesebbet tette, amit csak tehetünk egy másik emberrel. Némán megtagadni tőle a természetes emberi kommunikáció lehetőségét, vele még a bizonyosságot is az elutasításról. De persze az emberek és a jellemek különbözőek. Van, aki úgy szocializálódott, hogy az ügyek elintézésének normális menete – csendben és szó nélkül lelépni. A személyes kapcsolataiban is. Meglehet, ott különösen.

Csak hát az ember érzékeny műszer, nagy pusztítást végezhet benne – és vele az életében, akár az egészségében is – egy ilyen helyzet. Persze mindenki szeret erősnek mutatkozni és némán lenyelni a maga könnyeit, ami bizony nem apad el olyan egyszerűen, mint azéi, aki önzésében simán lerázza magáról a másik fájdalmát. De korunkban már nem élnek lovagok, akik saját magukon kívül a másik emberre is gondolnak, többnyire a Hölgyükre, akit ők szó nélkül soha nem hagynának el. Meg aztán abban a korban sem csak tökéletes lovagok és lovaginák éltek. A helyzet az, hogy nincs ideális férfi-nő kapcsolat, tökéletes pedig föl sem merülhet. Egy szakítás, elzárkózás, elutasítás soha nem lehet sem ideális, sem pedig tökéletes. Persze, a párkapcsolatok esetén még viszonylag tiszta a képlet, s hát van benne egy felülírhatatlan tényező: senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy szeressen valakit, akit nem szeret. De emberségesen, lélekkel kommunikálni ezt, azért lehetne.

Más a helyzet azonban, ha munka kapcsolatról van szó, üzletről, megbízásról, vagyis idegen, jó esetben ismerős emberek ideiglenes összekapcsolódásáról. Ezekben a helyzetekben ritkán esik szó könnyekről, az igaz, de mégis, azért előfordulhat. Ha az emberrel embertelenül bánik a másik, különösen azután, hogy ő beletette minden tudását, tapasztalatát, kapcsolatrendszerét, idejét a végül elköszönés nélkül simán lelépő ember munkájába vagy üzletébe vagy személyes épülésébe, nos, ott azért kicsordulhat egy-egy könnycsepp. Leginkább talán a tehetetlenség okán. Ezt az élethelyzetet én is jól ismerem. Velem is megtörtént, nem is egyszer, hogy miután beletettem a folyamatba a másik fél sikere érdekében mindent, számolatlanul, akkor egyszer csak egyedül maradtam, s még egy (el)köszönő telefonra sem talált méltónak a másik. Az ilyen helyzet soha nem rólunk mesél, hanem róla, a másikról. Neki kell önmagát megkérdeznie: miért? És jó alaposan dolgoznia a válaszon. Legfeljebb saját magának is azt mondja majd, hogy hiszen “elapadtak a könnyei”, azért nem jelentkezett többet. Megmondta előre, nem? Elég cinikusnak tűnik ez így, de ő így gondolja, és pont.

Ezek olyan mindennapi kis játszmák az életünkben, amelyeket sajnos nem vagyunk képesek megspórolni saját magunknak. Mert ezeknek a helyzeteknek a megoldása nem igazán rajtunk múlik. A legjobb tehát, ha megpróbálunk mi magunk is szó nélkül tovább lépni. Hiszen mindenkinek magának kell megoldania a saját (lelki, netán személyiségbeli) problémáit. Ha meg nem ismeri ezt fel, előbb-utóbb úgyis méretes figyelmeztetést kap a sorstól miatta. Az ember minden tettének következményei vannak, s azok elől sem a föld mélyére, sem egy másik csillagrendszerbe nem menekülhetünk el. Persze, sok időnek el kell telnie, amíg az ember felismeri ezt a bölcsességet, s jó időben alkalmazza is a saját életében. Az emberek többsége egy életen át sem jut el eddig a felismerésig.

Most olyan korban, egészen pontosan egy olyan korszakhatáron létezünk, amely éppen erről szól. Hogy tudunk-e emberségesek maradni egy amúgy embertelen világban is. Legalább ilyen “apróságban”, mint a személyes emberi kapcsolataink. Pedig a kor, amelybe lépünk, ezt várja el tőlünk, ezt preferálja: az együttműködést, az összefogást, az ember megbecsülését legalább a saját fajával való interakcióiban. Ember az ember mellett is lehetne, nemcsak ellene. Márpedig ha az ember meg akarja tartani a bolygóját (s vele életfeltételeit), akkor tudnia kell összefogni embertársaival a közös cél, például a Föld nevű bolygó megmentése érdekében. Mert “itt élned, halnod kell”, ahogy koszorús költőnk írja örök versében. Meg aztán a személyes érdek is ezt diktálná. De ki figyel erre a csendes gondolatra abban a mérhetetlen zajban, amelyben élünk?!

Talán majd a könnyek. Talán azok hoznak megoldást. Talán előbb-utóbb mégis felismerjük majd, hogy ha a mi szemünk kiszáradt mederré vált is, mert bennünk már elapadtak a könnyek, azért a másik ember könnytengere még megindíthatja a lelkünket és a lelkiismeretünket, hogy legalább máskor, mással ezt még egyszer ne tegyük.

S ha már játék: a szerepek bármikor felcserélődhetnek. Egy bizonyos kultúrkör bölcselete ezt a megfigyelést ok-okozati rendszerbe is foglalta. Úgy ismerjük: a karma törvénye. S jelen ismereteink szerint, egyetlen ember sem vonhatja ki magát alóla.

Most olyan korban, egészen pontosan egy olyan korszakhatáron létrezünk, amely éppen erről szól. Hogy tudunk-e emberségesek maradni egy amúgy embertelen világban is. Legalább ilyen “apróságban”, mint a személyes emberi kapcsolataink. Pedig a kor, amelybe lépünk, ezt várja el tőlünk, ezt preferálja: az együttműködést, az összefogást, az ember megbecsülését legalább a saját fajtájával való interakcióiban. Ember az ember mellett is lehetne, nemcsak ellene. Márpedig ha az ember meg akarja tartani bolygóját (s vele életterét), akkor tudnia kell összefogni embertársaival a közös cél: a Föld nevű bolygó megmentése érdekében. Mert “itt élned, halnod kell”, ahogy koszorús költőnk írja örök versében. Meg aztán a személyes érdek is ezt diktálná. De ki figyel erre csendes gondolatra abban a zajban, amelyben élünk!

Még nem elég!

Címkék

2000 éves korszakváltás, új korszak, felelősségvállalás, Váci Mihály: Még nem elég!, változás

Soha nem volt ennyire aktuális Váci Mihály ismert verssora, mint manapság. No, persze, ez alkalommal nem a világ nagy dolgairól van szó, hanem nagyon is személyes sorsunkról. S ami nem elég, az pedig a saját felelősségvállalásunk életünk alakulásáért. Pedig szeretünk erről megfeledkezni. Megszoktuk, hogy a dolgok csak úgy alakulnak maguktól, s mi kényelmesen, kockázatvállalás nélkül élhetünk a komfortzónánkon belül.

Minek bolygatni a dolgokat?!

Például azért, mert egy korszak végéhez értünk. Mármint mi, földlakók. Azt mondják a bölcsek, hogy legalább 2000 éve nem volt ilyen óriási erőtér a bolygónk körül, mint amit manapság kortársainkkal mi megélünk rajta. Egyébként abszolút egyértelmű az üzenete: a felelősségvállalás.

Felelősséget kell vállalnunk a bolygónkért és a saját életünkért!

Ugyanis valamit nagyon elrontott az emberiség. A bizalmat, amit az égiektől kapott, minden eszközt és módot, megoldásokat. Eltékozolja a kollektív tudás adományát, gondatlanul bánik vele, sőt, rosszra használja. Most tehát arra kényszerül az emberiség, hogy újra építse a világát, immár minden élőlény hasznára a Földön. S hogy megtalálja önmagát, önmagában pedig a teremtő Istent, akiről mára mintha teljesen megfeledkezett volna az egyes ember is, a társadalma is. Az ember nem létezhet  ezután az isteni mivoltának a tudata nélkül. Ezért szükséges tehát ez a korszakhatár, amit megélni éppen a mi szerencsénk. Tudom, hogy ez csak felfogás kérdése, de azért aligha érezzük tömegesen szerencsének, hogy szétesik a világunk, vele a személyes életünk. Legfőképpen azért nem, mert immár küzdenünk kell önmagunkért. De nem egy külső ellenséggel, hanem éppen önmagunkkal. Ami azért is nagyon rossz hír számunkra, mivel ez az az ellenfél (van, akinél ellenség), “akit” legfeljebb csak legyőzhetünk, más módon ugyanis soha nem szabadulhatunk “tőle”.

Igen, a felelősségvállalás!

Csakhogy nem a maga látványos, felemás módján, hanem a gyökerekig hatolóan. Megismerni igazi önmagunkat, s hinni magunkban, főként isteni lényegünkben. Egyben bízni abban, hogy amire elhivatottnak érezzük magunkat, ahhoz a képességeink is megvannak vagy kifejlesztjük azokat, vele együtt eddzük a kitartásunkat. S akkor nem is lesz olyan félelmetes elvárás, hogy az ember az eddigiekhez képest egy más, egy sokkal különlegesebb módon feleljen meg az elvárásoknak.

“Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, de tenni, tenni kell! A jószándék kevés Több kell: – az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell: – az érzelem! Ám nemcsak holmi érzés, de seb és szenvedély, keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj!”

Milyen szép és kifejező sorok! Váci Mihály remek költő is volt. Az utóbbi négy sor ugyanis a Még nem elég! című versének egy versszaka, szabad írásban. Gyönyörű sorai, lám, mennyivel elébe mentek korának. Vagy mennyire egyetemessé, kortól függetlenné váltak az idők során! Dehát ez a vers hivatása. Gondolkodásra, érzésre és jobbító lépésekre vezetni az embert.

“Nem elég álmodozni!

Egy nagy-nagy álom kell

Nem elég megérezni,

de felismerni kell!

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el,

jövőnket – tudni kell!“

Ennél kevesebb még nem elég!

Kép – A Tejút.

 

 

Panoptikum

Címkék

Elizabeth Gilbert, KISS T. ANNA: A NAP GONDOLATA, lezárás, panoptikum, siker, sorskör, szabadság, személyes kapcsolatok, változás

bbbbbb

A NAP GONDOLATA az az állapot, amikor a régi és az új dolgainkat, helyzeteinket, személyes kapcsolatainkat egyszerre, egyidőben éljük meg, mintha el sem múltak volna. Mintha nem is időben léteztek volna, csak úgy beléptek az életünkbe, aztán tartósan berendezkedtek ott. Nem volt kezdet, s ebből következően, valószínűleg, nem lesz vég sem. Legalábbis ez az érzetünk velük kapcsolatban. De ez ugye lehetetlen, hogy emberek, akik időben egymástól sok évi különbséggel voltak életünk részei, most mégis egymással párhuzamosan hassanak ránk. Főként, ha olyan emberekről vagy helyzetekről van szó, amelyek a maguk idején is terhünkre voltak, ezért kiléptünk belőlük. Vagy éppen ellenkezőleg: egy-egy ilyen helyzet vagy személy lépett ki belőlünk. S bár akkor talán fájt, ma már elégedettséggel gondolunk rá: milyen jó is, hogy megtörtént. Hogy vége lett. Hogy általa felszabadultunk egy nyomás alól. Hogy szabadokká váltunk.

S most, tessék, mind-mind itt van egy rakáson, és mi úgy érezzük: megfulladunk tőlük.

A csillagbölcselethez értők úgy jellemzik ezt az időszakot, hogy az embernek elkerülhetetlenül szembe kell néznie a múlt árnyaival, a jelen problémáival, és saját jól felfogott érdekében meg kell oldania mindeddig feloldhatatlanul ismételt viselkedési mintákat, amelyek akadályoznak a tovább lépésben, ami egyben a kiteljesedettebb, boldogabb életet is jelenthetné számunkra.

Történelmi időket élünk, amennyiben az emberiség nagy paradigmaváltása zajlik éppen, s mi olyan szerencsések vagyunk, hogy ezáltal egyénenként is különlegesen nagy esélyt kaptunk a felemelkedésre, a szintlépésre az életünkben. Hogy egyéni, több száz éves sorsköröket zárhatunk le. Nagyon leegyszerűsítve úgy mondanám, hogy esélyt kapunk egy minőségibb életre. Egyébként eddig is részünk lehetett volna benne, csak túl kényelmes volt a megszokott keretek között, kiszámíthatóan létezni, minthogy kockáztassunk és ledöntsük magunk elől a saját magunk alkotta korlátokat, s szabadon szárnyaljunk. Azok az árnyékok, amelyekről az imént szó volt, éppen azért hathatnak az életünkre a mai napig, főként az elhibázott viselkedési mintáink formájában, mert mindeddig feldolgozatlanok maradtak a számunkra. A szőnyeg alá söpörtük őket, csakhogy ne kelljen konfrontálódnunk “velük” még a bensőnkben sem. Inkább elraktároztuk magunkban, mint megannyi feldolgozatlan kudarcot, s szépen belepakolva a kisebb-nagyobb batyuinkba, cipeljük a vállunkon egy életen át. És persze ez a “batyu” az évek számának növekedésével együtt egyre nagyobb terhet jelent számunkra. Nehéz és akadályoz a szabad mozgásban.

Elizabeth Gilbert, a híres, amerikai írónő ezt úgy fogalmazta meg az “Ízek, imák, szerelmek” című, nagy sikerű könyvében, hogy egyszer már le kell tennünk ezt a batyut, s egyenként, szépen, komótosan kipakolnunk onnan ezeket a fájdalmat, kudarcokat, kielégületlenségeket, haragokat és bánatokat, hogy végre szembenézzünk velük, majd elengedjük őket magunkból “Isten hírével”, ahogy a népi mondás tartja. S immár terhek nélkül menjünk tovább az utunkon.

Ez nagyon jól hangzik, de egyáltalán nem könnyű megtenni.

Nem régen sorozatot indítottam a YouTube csatornámon “Márkás beszélgetések Kiss T. Annával” címmel, amelyben fél-egy órás beszélgetésekben vesszük sorra egy-egy ember életének színtereit, sikereit és nehézségeit. Nagyon érdekes, hogy a valójában 30 percesre tervezett beszélgetések közül csak elvétve akadt egy vagy kettő, amelyik nagyjából tartotta ezt az időt. A legtöbb beszélgetőtársammal majdnem egy órát beszélgettünk, mert a legfelületesebbnek gondolt kérdés is olyan mélységeket tárt fel, amelyeknél egyszerűen meg kellett állni, nem lehetett szó nélkül átlépni felettük.

Volt például egy beszélgetőtársam, egy huszonéves lány, aki egészen a Föld másik feléig rohant, csak hogy megszabaduljon végre ezektől az Elizabeth Gilbert – féle terhektől, s a múlt árnyai (nehezékei) nélkül élhesse tovább az életét. Szabad döntése volt, hogy elmenjen, s annyi időt töltsön ezen a speciális “úton” amennyi kell ahhoz, hogy a terheitől megszabadulva térjen majd haza. Két hónap sem volt elég, hogy kisöpörje akárcsak a gondolatai közül az elmúlt öt év kapcsolati, jórészt párkapcsolati kudarcélményeit. Aztán jött és győzőtt a világjárvány, amikor már nem a saját akaratán múlott, hogy marad-e a dzsungel mélyén, az idegen világban, vagy pedig végre hazatér a szerettei körébe, a biztonságba. Két hét teljes bizonytalanság következett a világtól elzártan, amíg megérkezett a hír, hogy egy repülőgép csak rá vár, hogy hazahozza a távolból. És ez a két hét hozta meg az áttörést. El kellett engednie az önálló döntéshez való ragaszkodás megingathatatlannak hitt dogmáját. S egyszerre mintha mázsás súlyok estek volna le a válláról! Könnyen és részben új emberként szállt fel arra a repülőgépre, ami – milyen érdekes – jellegéből következően maga is csak egyszeri esély lehetett civilek megmentésére, s csak ilyen nagy léptékű veszély elhárítása érdekében, mint egy halálos vírus.

Alighanem az hatott, hogy az adott helyzetben el kellett engednie a maga elé emelt korlátokat, s ha átmenetileg is, de át kellett adnia az irányítást egy külső körülménynek, mint amilyen egy világjárvány. Egy ellenőrizhetetlen erőnek. Nevezzük itt egyszerűen a körülmények kényszerének.

A mindennapi életünkben általában azonban, sajnos, nem vagyunk olyan szerencsések, hogy külső segítséget kapjunk. Senki nem veszi le a vállunkról a felelősséget a saját életünk iránt. Azt a bizonyos kezdő lökést is magunk vagyunk kénytelenek megadni önmagunknak, ami kibillent bennünket az állandóságunkból, hogy aztán kiderüljön: képesek vagyunk megállni a lábunkon a látszólag bizonytalan talajon is.

Minden távoli, szokatlan és bizonytalan történés csak egy képzelt kép az elménkben, ami arra befolyásol, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyjuk. Hiszen ki tudja, milyen veszélyek várhatnak ott ránk. Miközben lehet, hogy éppen most porlad el a lábunk alatt a stabilnak hitt talaj, és hullunk a semmibe. Képletesen szólva, természetesen. És nem is kell ehhez sok. Többnyire elég egy árny megjelenése, egy emlék, egy felbukkanó régi ismerős kiváltotta érzés, hogy kicsússzon a lábunk alól a talaj.

Hát még, ha régi árnyak garmadája jelentkezik be az életünkbe újra, szinte egyszerre.

Most ezt az időszakot éljük. Ha nehéz is, ha nem akarjuk is, ha ellenállnánk is neki, de a folyamat zajlik velünk, s mi nem tehetünk ellene semmit. Illetve dehogynem! Egy valamit biztosan: most nem engedjük, hogy ugyanazok az emberek, ugyanazok a helyzetet, ugyanúgy lehúzzanak a mélybe, eltérítsenek a kijelölt utunktól és a célunktól, amiért végre lábra álltunk.

Egyetlen cél sem lehet kevesebb, mint hogy magunk alkossunk önmagunknak egy új életet, új keretek között, új, boldogítóbb viselkedési mintákkal. Nem egy homályos panoptikumban, hanem a szabad, éltető levegőn, tiszta fényben. És ha kell, magányosan. Nem másokba kapaszkodva, függőségben, kiszolgáltatottan, hanem akár egyedül, de biztosan!

Ha ezt elérjük, ez lesz az a pont, amikor akárhány régi árny jelentkezik is be az életünkbe, észre sem vesszük. Amúgy is csak káprázatok csupán, nincs testük, sem lelkük számunkra, ahogy nem léteznek már ők maguk sem.

Szabadok vagyunk.

Kép – Panoptikum.

A sokkoló, konok érzelmi spirál és a saját valóságunk megteremtése

Címkék

az egó konoksága, érzelmi elakadás, érzelmi spirál, önsorsrontás, emberi érzelmek alakítják a fizikai világot, KISS T. ANNA: A NAP GONDOLATA, konokság, projekció

A NAP GONDOLATA egy sokkoló kísérleti eredmény: az emberi érzelmek fizikailag alakítják a világot! Állítólag ez azt jelenti, hogy az érzelmeink nemcsak a világról alkotott felfogásunkat befolyásolják, hanem magát a fizikai valóságot is. Vagyis akár az érzelmeinkkel is teremthetjük a világunkat. Nem könnyű megemészteni ezt a gondolatot, hiszen ha helyt adunk neki, akkor nincs kibúvó, el kell ismernünk, hogy életünk rosszra fordulása valójában saját magunk hibájából következik be. Egyszerűen rossz programot “írtunk” a saját magunk számára, ami – lám! – meg is valósul.

Szerintem ez nem is olyan új felfedezés. Igen régóta használja a népnyelv azt a kifejezést, hogy önsorsrontás. Azt a helyzetet jelenti, amely azért jön létre, mert az érintett ember mindent megtesz annak érdekében, hogy egy előre jól látható negatív kimenetel be is következzen. És bekövetkezik. Ha egy helyzetbe kódoljuk a kudarcot, az be fog következni. Kódolhatnánk a jó kimenetelt is, de adott körülmények között az érzelmi állapotunk nem engedi. Nem vagyunk képesek legyőzni önmagunkat, vagyis nem vagyunk képesek uralkodni az érzelmeinken, s kellő realitással látni a környezetünket, és benne saját magunkat.  Számtalan ilyen tipikusan hátráltató emberi érzelmet ismerünk. Mint amilyen a konokság is. Csak azért sem! Tudom, hogy ilyen vagyok, tudom, hogy most rosszat teszek saját magammal is, de nem tudok ellenállni annak a kétes örömnek, amit az okoz majd számomra, ha egy másik embernek kudarcérzést okozok. Igaz, hogy én is veszítek, de legalább a másik rosszul érzi majd magát. Nulla eredményességű játszma, mondja a játékelmélet.

Tipikus önsorsrontó helyzet. Zavaró érzelmek, konokság, kompromisszumképtelenség, káröröm. Akár “dögöljön meg” az én tehenem is, ha ez kell ahhoz, hogy a másiké kimúljon. Minél fontosabb a másiknak a “tehén”, annál nagyobb az én örömöm, mert annál jobban szenved az elvesztése miatt az én célszemélyem.

Már a mondatfűzés is elmebajt sejtet, ahogy megpróbálja az ember leírni a helyzetet.

És ez így működik minden nap, minden percében, minden viszonylatunkban. A probléma ugyanis ilyenkor nem a másik emberrel van, hanem saját magunkkal. S mivel ahogy bent, úgy kint, rögvest rá is vetítjük az emberünkre a belső zavarainkat. A szaknyelv ezt úgy hívja: projekció.

Nos, ha ez a folyamat beindult egy emberi kapcsolatban, azután már alig van megállás. Hiszen “én csak visszaadtam”, ahogy ismerjük ezt a népnyelvből. Leginkább azokban a családokban kerül ez szóba sokat, ahol kicsi gyerekek vannak. Ők nem érettek még eléggé a disztingvált viselkedésre, a mérlegelésre és a kompromisszumkészségre. Még nem tartanak ott a szocializációjukban. Ezért vagyunk velük olyan elnézőek. A felnőttek világa azonban egészen más. Ha egy érett személyiség tisztában van vele, hogy szimpla érzelmi okok miatt rekedt meg egy kapcsolata, s mégsem tesz az elakadás megszüntetése érdekében, ott bizony a kapcsolat könnyen véget érhet. Az “én csak visszaütöttem” attitűd legfeljebb a gyerekek világában “játszik”, a felnőtt kapcsolatokban ez infantilizmusnak látszik, s meglehet, egyes esetben az is.

Valójában inkább egy túlfejlett egó konoksága áll mögötte. Egy érzelmi állapot, amit képtelen feloldani az ember, de amit kiváló helyzetfelismeréssel, jól használ mások kudarc élményének kialakítására, illetve tartósítására. Így teremti meg aztán nemcsak más emberek negatív előjelű valóságát, vagy legalábbis annak egy szeletét, ami az illetőnek a vele való kapcsolatában manifesztálódik, hanem a saját maga fizikai valóságát is. Az érzelmeivel megteremti a maga – nem túl előre vivő és nem túl kellemes – valóságát!  S pontosan az történik, amit a bevezetőben citált tudományos kísérletek következtetéseiben megállapítottak, s amit úgy általánosíthatunk: életünk rosszra fordulása valójában saját magunk hibájából következik be. Egyszerűen rossz programot “írunk” a saját magunk számára.

És ez tényleg sokkoló élmény lehet az embernek, amire megoldást kellene találnia. De mivel immár egy konok érzelmi spirálban leledzik, aligha fog könnyen kikeveredni belőle.  Ha egyáltalán sikerülhet még. Sokkolással vagy anélkül.

Kép – Konok, érzelmi spirál.

A tisztelet értékítélet, a tiszteletlenség viselkedési mód

Címkék

a tisztelet hiánya, érték, KISS T. ANNA: A NAP GONDOLATA, nézőpont, tisztelet, tiszteletlenség, tisztelettel

A NAP GONDOLATA a tisztelet. Tisztelni valakit azt jelenti, hogy elismerni, respektálni azt, ami és aki ő, amit tesz, amit képvisel. Megbecsülni és annál mégis több. Azonban ha valakit nem tisztel a másik ember, nem feltétlenül jelenti azt is, hogy tiszteletlen vele.

A tisztelet értékítélet, a tiszteletlenség viselkedési mód.

Amikor azt mondjuk valakinek: tisztellek téged, akkor az elismerésünket fejezzük ki. Ha tisztelettel viseltetünk valaki iránt, akkor ezzel fejet is hajtunk előtte valamiért. Tisztelni lehet valakit egy tettéért, egy tulajdonságáért, bármiért, ami az én értékrendem szerint tiszteletre méltó.

A tisztelet nem a másikról, hanem rólam szól. Hogy én mit tartok értékesnek – tiszteletre méltónak.

Amikor nem tisztelünk valakit, abban az is benne foglaltatik, hogy valamit, amit a másik tesz, nem tesz, vagy ami a másiknak fontos, amit képvisel, amilyen – én nem tartom tiszteletre méltónak. Nem egyezik a kettőnk értékrendje. Nincs ezzel semmi baj. Nem vagyunk egyformák. De azért vannak alapvető normák, amelyeket tiszteletben kell tartani, mert társadalomban élünk. Ezek közül a legfontosabbakat a társadalmak jogi normákba fogalmazták az idők során, s ezek mindenek feletti értékeinkké váltak. Például az élő tisztelete, mert élő. Természetesen az ember is beletartozik ebbe, de nemcsak az. Az állat, a növény, az egész természet. A környezetünk, amelyben létezünk, mert az táplál, az biztosítja számunkra mindazt, ami nélkül nem lennénk képesek az életben maradásra a bolygónkon. Így mindenekelőtt tisztelet illeti az ember részéről a Földet. Nem véletlenül nevezik a természeti népek a mai napig “Földanyának”, hiszen Ő adja a biztos talajt a lábunk alá, a táplálékunkat, a ruházatunkat, ami a testünket védi az elemektől.

A tiszteletnek számtalan arca van az emberek közötti kapcsolatokban is. Amikor azt mondom, nem tisztelsz engem, akkor azt is szeretném kifejezni, hogy nem adsz meg alapvető emberi gesztusokat. Nem veszel emberszámba, ahogy hétköznapian mondani szoktuk. Ha hívlak, nem veszed fel a telefont, de az akadályoztatás után sem is hívsz vissza, vagy jelzed magad más kommunikációs csatornán. Ha üzenetet hagyok a jó öreg telegram révén, hónapokig nem írsz vissza, holott látom, láttad az üzenetemet. Vagy ami rosszabb, időtlen időkig úgy teszel, mint aki nem olvasta. A digitalizált világnak megvan az a tulajdonsága, hogy nem csak egy ember ismeri a beállítások tárházát, hanem mások is. Ezért tudom, amit tudok.

A nem tisztelsz engem azt is jelenti, hogy segítséget kértél tőlem a munkádhoz, az üzletedhez vagy csak az életedben fontos valamihez, én felborítva a saját prioritásaim rendszerét, megoldom, ám te ezután úgy teszel, mintha nem is léteznék a világon. S én még azt sem tudom meg, hogy hasznos volt-e, amit tettem, vagy már nem érdekes számodra vagy mindegy, mert már régen valami egészen más foglalkoztat. Nem tisztelsz engem annyira, hogy kultúrált kommunikációt folytass velem, ahogy jól nevelt emberek között szokás. És innen nézve már mindegy is, hogy miért tetted, amit tettél vagy nem tettél velem kapcsolatban. A végeredmény a lényeg.  Mert az a tisztelet teljes hiánya.

Amikor azt mondom, nem tisztelsz engem, arra is gondolok, hogy nem azonos mércével mérsz engem és a többi embert körülötted. Az élet bármelyik színteréről is legyen szó. Pedig én is legalább annyira tiszteletre méltó vagyok, mint bármelyik másik ember. Másokkal tisztelettel bánsz, velem játszmákat játszol. Össze nem tartozó dolgokat ok-okozati sorrendbe rendezel, s büntetsz engem valamiért, amit nem tudok, nem értek, így védekezni sem tudok ellene, s ha kérem sem hallgatsz meg. Ettől egy hajszál választja el a pszichés terrort. Pedig csak az a baj, hogy nem tisztelsz engem legalább annyira, mint mindenki mást a kapcsolatrendszeredben, s ezt én így nem fogadom el.

Nem fogadom el a kettős mércét! Azt senki nem fogadhatja el egy másik embertől.

Az emberiség története az emberek közötti kettősmércék szakadatlan sorozata. Ismerjük az élet minőségére gyakorolt hatását.

Ez a sor hosszúra nyúlik. Csak néhány momentumot vetettem itt fel, a könnyebb olvashatóság miatt egyes szám első személyben. De a másik ember nem tisztelete végtelen variációban fellelhető emberi kapcsolatainkban. És megmérgezi az életünket. De nem kell ezt végtelen ideig tűrnünk. Ami azt illeti, egyetlen pillanatig sem kell tűrnünk. Csak mi udvariasak vagyunk, tiszteljük a másikban az embert, ezért megértéssel, türelemmel, szeretettel bánunk vele mindaddig, amíg rá nem jövünk, hogy csak játszmázik velünk. Világos, hiszen az őszinte megértésünket, a bizalmunkat nem viszonozza. És kezdődik minden elölről, egy végtelen ördögi körben. Nos, ha már itt tartunk: ez, a viselkedési mód, biztosan tiszteletlenség a másik emberrel szemben.

Nem kell ennek így lennie.

A megoldás nem az, hogy akkor inkább elkerüljük a másikat, nehogy tiszteletlenek legyünk vele. Ha nincs helyzet, nem lehetünk tiszteletlenek sem, ugye? Hát, nem! Ez csak  a gyáva emberek sajátja. Vagy azoké, akik valóban nem tisztelik a másikat. Ha így van, nos, akkor tényleg le kell zárni az ismeretséget. Egyszer s mindenkorra. Méltatlan dolog az emberre nézve, aki eltűri, hogy rendre “bezárják”, majd kedvükre “előhúzkodják” egy képzeletbeli fiókból. Ahogy a “lapjárás” éppen megkívánja. A másik lapjárása. Soha nem azé, aki még mindig hisz a mesékben a kölcsönös tiszteletről, a kétoldalú kommunikációról és a többi kulturális értékrendi, mára elavultnak ítélt emberi kapcsolati mintáról.

A helyzet az, hogy ha tényleg ez a helyzet, akkor akár tiszteletlenségről, akár a tisztelet hiányáról van szó – viharos gyorsasággal ki kell lépni ebből az ördögi körből.

Mindenki tartozik ezzel a saját emberi méltóságának!

És a másikénak is, ha már ő nem gondol erre.

Kép – Nézőpont.

Az idő, a híd és a folyó

Címkék

Hérakleitosz, idő, kétszer lépni ugyanabba a folyóba, változás

A NAP GONDOLATA az idő, ami a tudomány álláspontja szerint valójában nincs is, mégis úgy érezzük, hogy óriási tempóban rohan. Nos, igen, attól függően, hogy valakinek éppen milyen tartalommal telik az idő. Lehetőséggel, siker és eredmény reményében? Vagy éppen ellenkezőleg: valami végletes felé halad? Azért a mindennapjainkban ez mégiscsak úgy néz ki, hogy tesszük a dolgunkat, élünk, örülünk és szenvedünk. A többségünk úgy, ahogy az emberhez méltó. Csak ritkán gondolunk arra, amit menet közben elmulasztunk, vagyis arra, aminek a lehetősége azért hiányzik az életünkből, mert a nagy rohanásban vagy éppen ellenkezőleg, az óvatosságunk okán, netán konokságunk miatt – elment mellettünk. Kimaradt az életünkből. S ezek a dolgok, emberek, helyzetek, lehetőségek és lehetetlenségek bizony, általában, nem pótolhatók.

Ahogy Hérakleitosz, a nagy görög filozófus megállapította:

“Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.”

És ez milyen gyorsan változik! Milyen gyorsan változunk. Sokszor egy pillanat, egy szó, egy grimasz, egy pillantás véget vethet minden esélynek, ami addig akár lehetett volna valamire. Ez különösen a személyes kapcsolatokban fontos. Az ember precíziós “műszer”, sokszor kiszámíthatatlan a “működése”, s mivel elsősorban az érzelmei irányítják, bizony nagy és súlyos következményekkel járhat, ha vele kapcsolatban hibázunk. Legalább ennyire az is, ha velünk kapcsolatban hibáznak. Sokszor éppen egy-egy ilyen hiba miatt változik meg bennünk minden. És nem is kell ebben nagy dolgokra gondolnunk.  Egy elmaradt telefon, egy lesújtó tekintet, a kommunikáció megszakítása, megannyi példája annak, amikor egy apróság végletes következményekkel járhat.

Senki és semmi nem állandó az életünkben. Platón és Arisztotelész, a nem kevésbé híres és nagyszerű görög filozófusok értelmezése szerint – ahogy a Wikipédia is írja – Hérakleitosz éppen azt akarta elmondani a folyó hasonlattal, hogy a még látszólag nyugalomban lévő dolgok is állandó változásban vannak, csak mi ezt nem látjuk mindig. Ilyen például a szemmel láthatóan nyugalomban lévő vasedény, ami viszont az idő elteltével megrozsdásodik, vagy egy tengerparti szirt, amit idővel kikezd a víz. Nem elég tehát csak a mára tekinteni, bármennyire ezt sugallják is életünk jelenleg legfőbb színterén, a virtuális közösségi térben.

Ha nem vagy tudatos a jövődben, akkor az könnyen elsodor.

Igen széles a szakirodalma éppen annak helyzetnek, amelyben a közösségi médiára épített kapcsolatok egy pillanat alatt szétesnek, mert hiányzik belőlük a személyiségek  személyes találkozása, a közös élmény, ami akkor is a másik mellett tart, amikor valóban a változó élethelyzetek miatt, átmenetileg távolodni kell a másiktól, akinek éppen megoldandó problémája van az életében, s ehhez időre van szüksége. Ehhez kell csak az idő! Ezt persze meg kellene osztani a másikkal, netán másokkal ahhoz, hogy tekintettel lehessenek rá, s ne olyan szigorúan ítéljék meg őt magát és a vele való kapcsolatot. Éppen ezért is fontos tudni, hogy ez nemcsak a barátságokra, illetve a párkapcsolatokra igaz,  hanem pontosan ugyanígy működik az ismerősi, a munkatársi viszonylatokban is.

Számtalan értékes emberi kapcsolat megy tönkre csupán amiatt, hogy az emberek azt hiszik a környezetükről: megannyi gondolatolvasó jár-kel körülöttük, akiknek igenis ki kellene találniuk, hogy ők mi mindennel küzdenek meg éppen. Meglehet, ha ez nem így lenne, akkor kevesebben szállnának be a képzeletbeli csónakba, hogy maguk mögött hagyják a sok ócskaságot (hogy ne használjam itt az ismert anyagcseretermék nevét), és boldogabban, de legalábbis felszabadultabban éljék tovább az életüket. Bármikor megtörténhet ez velem, veled és vele. Bárkivel.

Kidobott idő.

Márpedig időben biztosan nem vagyunk olyan gazdagok, mi emberek, hogy számolatlanul dobjuk ki, pazaroljuk vagy éppen rossz csereeszközként feláldozzuk konokságunk oltárán. Vele egyszersmind a többre érdemes embereket az életünkben, akiket – meglehet – egyáltalán nem véletlenült sodort mellénk a sors, a nagy rendező. Minden ember, akivel így vagy úgy találkozunk, azért lépett be az életünkbe, mert dolgunk van egymással. Legtöbbször hogy megtanítson nekünk valamit. Valami nagyon fontosat. S persze mi is megtanítsuk neki azt, amitől jobb lehet az élete.

Egymásért vagyunk itt a Földön, s annyi ideig leszünk, amíg a küldetésünket be nem teljesítettük. Akkor miért ne adnánk igazi tartalmat az időnek?

Kép – Híd a folyón. New York, Manhattan Bridge.