Címkék
bányászok, bízni amásik emberben, bizalom, emberi összefogás, emberi tanítás, Mecseki feketeszén, NAPLÓ
Nem vagyok mindenre és mindenkire büszke, amivel vagy akivel bármilyen kapcsolatban álltam az életem során. A legtöbb munkakapcsolat volt, főként olyan emberekkel, akikkel újságíróként találkoztam. Tehát a munkám részei voltak. Azt gondolná az ember, hogy ezek felejthető találkozások, hiszen ha megszületett a cikk, a riport, új témák, új emberek jöttek, s a tegnapira már nem is emlékeztem. De ez így nem igaz. Bármilyen téma révén is kerül az ember kapcsolatba egy másik emberrel, érzelmeket vált ki belőle. Valahogy viszonyul hozzá, a másik pedig részévé válik azután.
Mi emberek, ha találkozunk egymással, tanítóivá válunk a másiknak, így nyomot hagyunk egymásban az egész életünkben. Hogyan is felejthetnék el bárkit is, aki hatással volt ránk?
Érdekes, hogy mostanában milyen sokszor eszembe jutnak azok a helyzetek, amikor tévériporterként nehéz körülmények között dolgozó emberekkel forgattam. Nem szoktam dicsekedni vele, de amióta az eszemet tudom: klausztrofóbiám van a szük helyiségekben vagy bármilyen bezártságban. Mondhatom, a kulcs a legnagyobb ellenségem. Azt pedig sokáig elképzelni sem tudtam, hogy lemenjek a föld alá, akárcsak 5 percre is. Még a hullámvasúton is rosszul leszek, amikor lefelé tartunk. Nos, immár tudom, hogy van ennél is rosszabb: a bányában a kas, amivel leviszik a bányászokat, a fejtés szintjére. Amikor az ember riporter, nem válogathatja meg, hogy melyik helyszinre megy tudósítani, s melyikre nem. Ha azt mondják, fel kell szállnod egy sárkányrepülőre, hogy megmutasd: milyen a világ onnan fentről, akkor nem lehetsz olyan gyáva, hogy nemet mondj, csak mert félsz. Én is beöltöztem és fölültem egy riport kedvéért a lélekvesztőre, a kétszemélyes sárkányra, s bár rettegtem a semmiben való lebegéstől, de összeszorított szájjal viseltem a helyzetet. Hogy aztán mit írtam a riport alá a narrátor szövegben, azt el lehet képzelni. S hogy ezt csak egyszer lehetett velem megtenni a televízióban is a diszpóval, az is biztos. És mégis:
Amikor kellett, legyőztem a félelmemet és beleálltam a helyzetbe, mert a gyávaságtól még a sárkányrepülésnél is jobban féltem.
A bánya azonban egészen más volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy én még akkor sem szeretnék a föld alá kerülni, ha már a testemben nem lesz élet, nemhogy élve lemenjek a föld alá! Márpedig tévésként ezt kellett tennem, ráadásul nem is egyszer. Forgattam a bányában, a föld alatt 300 méterrel, Ajkán, Tatabányán, Salgótarjánban és Pécsett, a Mecseki Szénbányákban. Ez utóbbi volt az első és a legrettenetesebb ilyen élmény számomra. Rettenetes azért, mert Pécsett születtem, életemből 12 évet a bányásznegyedben éltem, mivel ott kaptunk szép, új, összkomfortos lakást, bár az én apám nem bányász volt. Személyesen is jól ismertem azokat a férfiakat, akik olyan természetesnek vették, mint a levegőt, hogy az Anna is leszáll velük a bányába, nemcsak az operatőr és a technikus. Rám adták hát a védőruhát, a bányászlámpát a sisakon, és egy vésőt, hogy legyen eszközöm, ha minden kötél szakad és ki kellene ásnom magam a szén alól. Legalábbis ezt mondták nekem. Ma már tudom, hogy ez csupán bányász-vicc volt, amolyan avató tréfa, belőlem azonban minden vér kifutott, ahogy ezt meghallottam. De a szégyentől való félelem megakadályozta, hogy a szomszéd bácsik előtt gyávának mutatkozzam. Én, az azóta budapestivé vált riporter kisasszony?! – ahogy neveztek. Vettem egy mély lélegzetet tehát, beszálltam a kasba, s ahogy elkezdett velünk zuhanni lefelé, vártam a halált. Ehelyett 1 percen belül, egy koppanással földet értünk, s még lélegzetvételre sem nagyon maradt idő, máris hétrétgörnyedve araszoltunk tovább a vágatban. Akkor fel sem tűnt, hogy milyen okos rendben vonultunk odalent. Csak így visszagondolva figyeltem fel rá. Elöttem és mögöttem is mindig, szoros fogásban, ott volt egy-egy tapasztalt bányász, s minden rezdülésemre reagált. Egy pillanatig sem érezhettem magam egyedül, kiszolgáltatottan, védelem nélkül az idegen, ismeretlen helyzetben.
Vigyáztak rám.
Azóta sem éreztem ennyire, hogy biztonságban vagyok. Lent, a föld alatt 300 méterrel, 1 méteres törpére alacsonyodva, behajlított térddel járva, egy vésővel a kezemben.
Soha nem felejtem azoknak a nehéz sorsú, ám bátor, hős férfiaknak a tekintetét, ahogy keresték az enyémet, s ahogy óvták minden lélegzetvételemet is. S azóta sem találkoztam egyetlen olyan férfival sem, akiben annyira meg mertem volna bízni, mint azokban az emberekben ott, a föld mélyén. Isten áldja meg őket haló poraikban is!
Nem mondom, hogy a pánik teljesen elmúlt belőlem a föld alatt, mindenesetre nem sok energiám maradt beleélni magam a szerencsétlen helyzetembe, mert minden pillanatban történt valami. Hol a bányászokkal egy ritmusban kellett lépnem, hol szenet pakolni a csillébe, amikor már embermagasságú vágatba értünk, hol pedig keresni azt az egyetlen, “csak az enyém” feketeszén darabot, amit mindenképpen föl akartam vinni magammal, hogy megmutassam: azt én bányásztam a saját kezemmel!
Ez a kép itt egy feketeszén darabot ábrázol, ha nem is az, amit én magam bányásztam az egykori Mecseki Szénbányákban, Pécsett. Egy költözés során az enyém valahogy elkeveredhetett. Egy ideje keresem, ám nem találom. De pesrze nem kell a fekete szén a kezembe ahhoz, hogy az élmény és a tanítása elevenen éljen bennem. Életem egyik legnagyobb leckéjét tanultam meg akkor, ott.
Bízni a másik emberben.
Igazán nehéz helyzetben egyszerűen nincs más kapaszkodó számunkra, csak egy másik ember. Aki ezt nem képes belátni, halálra van ítélve. A világ nem a remetéké a Földön, hanem az emberfalkáé.
De csak ha a tagjai képesek összefogni egymással, hogy a saját fajukat védjék mindenekelőtt. Egymástól is, ha kell.
(Folytatása következik.)
Kép – Mecseki feketeszén.