Címkék
az első dobás a kevesebb több elve, közösségi oldalak, personal branding, social media, személyes márka a közösségi médiában, személyes tartalom
Ha egy szóval kellene jellemeznem azt, ami ebben az időszakban történik velem, akkor azt mondanám: megkönnyebbítő. Vagyis megkönnyebbülést hozó napok, hetek, hónapok múlnak el, pedig remélni sem mertem volna. Ez persze azért is van, mert gyakran elfeledkezünk arról, hogy saját életünknek ne csak szereplői, hanem külső szemlélői is legyünk. Egészen más a dolgok perspektívája ugyanis, ha kellő távolságról szemlélődünk még a saját életünkben is.
Én sem voltam biztos benne, hogy mi az oka, csak éreztem, hogy nem jó ez az egész így, ahogy van az életemben. Minden másodpercemet a munka töltötte ki, s még ezzel együtt sem mondhattam el magamról, hogy akárcsak általában jól sikerültek a dolgok. Mert nem. Volt már az életemben jó néhány emlékezetes év, mármint ha a nehezebbeket vesszük számba, de olyan rossz, mint a 2018-as, talán egy, annak is majdnem egy évtizede már. Szóval ebben az évben zsínórban történtek a kellemetlennél kellemetlenebb események szinte minden életterületemen. Mint akit megátkoztak. Én meg csak próbáltam talpon maradni a vártán. Kezdem megérteni, mit érezhetett Don Quijote, amikor a szélmalommal felvette a harcot. Mármint képletesen szólva.
Pedig én nem is harcoltam, csak hitem szerint tettem a dolgom. Mégis nagyon elégedetlen voltam a világgal, a körülményekkel, mindennel és mindenkivel, miközben csupán le kellett volna ülnöm egy kicsit elgondolkodni, hogy én magam vajon mennyire járultam hozzá azokhoz a megnyomorító körülményekhez? És hogy talán a túl nagy terhek is szerepet játszottak abban, hogy úgy szökött az időm.
Félretéve a képes beszédet: rendesen elvitte az energiámat és az időmet a közösségi média az idén. Ráadásul viszonylag kis mértékű hozammal. Lefordítva hétköznapibb nyelvre: valami beszippantott, jól megrágott, majd simán kivetett magából. Nagyjából így éreztem magam ebben az évben még a digitális térben is.
Valahol mégis el kell kezdeni a változtatásokat. Lebontani korlátokat, levetni berögzült, ám terméketlen, ártóan rossz szokásokat. Kilépni abból a bizonyos konfortzónából. De mindenekelőtt meghatározni: ki is vagyok én ma és mit akarok elérni az életben.
Életstratégia.
Tervezés.
Újratervezés.
Feltéve, ha ezek nemcsak hívószavak, hanem nagyon is biztos tettek kulcsszavai.
Ilyenkor jó lenne megálmodni, hogy pontosan mi is a teendő, hogy mi csak végrehajtsuk, s automatikusan jöjjön érte a jutalom. De ilyen még a mesében sincs! Még ott is legalább három próbát ki kell állni ahhoz, hogy a hős végül a hétfejű sárkány elé járulhasson és egy nyisszantással levághassa mind a hét fejét. Ha jó a mese, nem nőnek ki azonnal az új fejek. Ha azonban nem, akkor újra és újra találkozik a “harcos” azokkal az akadályokkal, vagyis élethelyzetekkel, amelyeket nem vagy nem eléggé jól oldott meg korábban.
Így van ez.
Aztán egy reggel fölébred az ember, s egyszerűen tudja, hogy mit kell tennie. Legalább az első lépés megvan a hosszú meneteléshez, nemigaz? Nálam átütő ereje volt, amikor rádöbbentem, hogy hiszen még én magam sem tudnám megfogalmazni, hogy valójában ki vagyok, mi vagyok én most, hol tartok, s hol is vannak például a szakmai munkám hangsúlyai. Pofonegyszerűen jött ez a felismerés. Minden reggel lelkiismeretfurdalással kezdtem a napot, mert nem volt időm folyamatosan frissíteni az összes oldalt, amit vittem a közösségi térben. Minden szakmai szerepemre, minden minőségemre, minden megjelent könyvemre volt ugyanis egy-egy oldalam a legnagyobb közösségi térben. És mindegyik ilyen oldalon meg akartam felelni az adott szerepemnek.
Nem csoda, hogy végül magam sem tudtam: ki is vagyok én valójában?
Ma megszüntettem a párhuzamosságokat a szakmai életemben. Ez azt jelenti, hogy töröltem oldalakat, csoportokat a közösségi térben, s helyettük létrehoztam egyetlen, új oldalt. Nomen est omen. A saját nevemet adtam neki. Bármi is lesz a tartalom, amivel megtöltöm majd ezután azt az oldalt, az már mindörökké a személyemhez tapad. Nem bújkálhatok egyik szerepkörömtől a másikig, hogy végül se hús, se hal ne legyen belőlem. Amit itt megosztok, visszavonhatatlanul a személyes tartalmam része lesz. Ezután ezen az egyetlen felületen kell majd megmutatnom magamról mindazt, amit szívesen megosztanék a külvilággal. Csak egy közösségi oldalra kell figyelnem, de az egyben önmagam leképeződése is lesz. Magamat fémjelzem vele.
Jó terv. Attól tartok, azért még lesznek buktatói a gyakorlati megvalósításának. Ahogy én ismerem saját magamat.
Az az egy szó tehát: megkönnyebbítő, elmondhatatlanul jó érzést takar. Ennek oka, hogy már csak egy dologra kell figyelnem ezen a platformon a közösségi térben. Másrészt kicsit olyan is ez, mint a csonkolás. Nagyjából átéli az ember azt, amikor egyik kezét vagy lábát elveszíti. Hogy milyen nagyon tud sajogni és milyen hiányérzetet kelt, ami már nincs is!
Ez itt a magunk mögött hagyott hét összegzése.
Jöhet az új hét.
Ja, igen! Megváltoztattam ennek a blognak a nevét. A nevem magyaros írását megfordítottam és idomítottam a többi megjelenésemhez a teljes közösségi térben. Mostantól a blog is az Anna T. Kiss nevet viseli.
Újra.
Merthogy ennek a blognak az eredeti neve is ez: Anna T. Kiss. Így szól a regisztrációja. Csak az évek alatt tettem vele egy “kis” kitérőt. De ha igaz, hogy a név kötelez, akkor most legalább már azt tudom, hogy ki vagyok.
Kiindulási pontnak nem is rossz.
Kép – Minden nyerő széria az első dobással kezdődik.