Címkék
Így határozta meg két amerikai pszichológus azt a jelenséget, amikor valakinek az érzelmei annyira sekélyesek, hogy alig tekinthetőek többnek az azonnali szükségletekre adott primitív reakciónál. Mint a csecsemők. Hétköznapi nyelven ezt úgy is mondjuk, hogy az érzelmi intelligenciája egyenlő a nullával vagy a negatív tartományból közelít ahhoz. Vagyis teljességgel hiányzik belőle a beleérző képesség a másik ember iránt. Ez különösen a párkapcsolatokban egyértelmű, amikor az egyik fél uralkodik a másik fölött, hatalmában tartja, s eközben egyáltalán nem érdekli, mit él át partnere. Ezek a kiegyenlítetlen, alá-fölé rendeltségű kapcsolatok, már önmagukban helytelenek.
Hogyan lehetséges az, hogy a mai világban van ember, aki tűri, hogy ilyen formában (is) fölébe kerekedjen a másik ember? Aki ráadásul a szerelmese, vagyis vélhetően érzelmileg elkötelezett mellette.
Hát, nyilvánvalóan úgy lehetséges, hogy mégsem eléggé elkötelezett érzelmileg a kapcsolatban ez a másik. Különben nem nyomorítaná meg partnere lelkét. Csupán azért különben, hogy az ő egója a topon legyen. Vagyis megkapja a mindennapi munícióját a hatalmai-uralmi-érzelmi dominenciájához.
Mert erről szól ez a helyzet. A párkapcsolatban élők egyike, többnyire a nő, valóban egész személyiségével részt vesz a szerelmi kapcsolatban, mélyen megéli annak minden pillanatát. Hiszi, hogy ami köztük zajlik, az maga a szerelem: a csodaszép érzés, zene és holtomiglan-holtodiglan. És mindaz, ami ezzel jár. Minden törekvése ez, mert így van kódolva, hiszen nő. Családot, boldog “fészket” akar, a férfit kiszolgáló, ám mégis egyedi és semmihez sem hasonlítható istennő képében. Hiszen annyiszor elmondta neki a férfi, milyen gyönyörű, hogy nem tud betelni vele, hogy nincs hozzá hasonló szépség… Melyik nő nem andalogna el ezen, miközben ő persze jól látja a tükörben nap mint nap, hogy a smink nélkül meglehetősen átlagos arca, ha rajta van is még a fiatalság valamennyi bája, azért egyre gyűröttebb; hogy karikás a szeme és a haja is csak a kencéktől fénylik annyira, néhol túlságosan is. Ahogy állandóan igazgatja, csavargatja ujjai körül a hajtincseit, állandóan ráragad. Mindezt nagyon is jól tudja, mégis betűről-betűre elhiszi, amit neki a férfi elragadtatottan ír, mond szépségéről. Mert hinni akarja, átéli ezt s ettől kezdve ez határozza meg a viselkedését is. Most már, tudatában annak, hogy milyen szép, egyedi, el is várja a férfitől ezt a – csak az ő rendkívüli mivoltjának kijáró – csodálatot. A napra lehet nézni, de rá nem. Hiszen lám, a szeretett férfi is így látja őt.
Pedig dehogy! A férfi pontosan azt mondja, amit a nő hallani akar. Ezért is nagyon elégedett magával, hogy ő ilyen remek partner, hiszen kiszolgálja “szerelme” minden igényét. Legalábbis amit szavakkal ki lehet szolgálni. És ez itt a lényeg.
Az uralkodni vágyó, dominanciára törő férfi pontosan ezzel hódít: hogy elhitet a nővel olyat is, amiről maga is tudja: nem valós, de jól esik hinni benne. Mert a férfi számára ez csupán egy játék, egy élvezetes és végül nagy sikerélményt ígérő játszma. Hiszen szeretni mélyen, őszintén, nem tud. Pontosabban mást nem tud. Önmagán kívül természetesen. És kötődni sem. Nem is akar. Ő a játék izgalmáért teremt kapcsolatot, s mindig nagy találati biztonsággal választja ki az áldozatait. A személyiségzavaros, önmagában és a világban bizonytalan nő szinte “eszik a tenyeréből”. Főként, ha jó kis versekkel, érzelmes zenékkel fűszerezi a kábítás folyamatát. Márpedig elég művelt és kifinomult ahhoz, hogy jó érzékkel váltogassa az irodalom és a zeneművészet legszebb darabjait. Mondhatnánk, mi a baj ezzel? Ez a csábítás művészete.
Az a baj ezzel, hogy közben a férfi érzelmileg nem vesz részt saját játszmájában, miközben nagy találati biztonsággal darabokra töri a nő lelkét. Önbecsülését. Hogy hazug ál-érzelmekkel szédíti őt. Hogy elveszi tőle az időt az igazi, az őt valóban és őszintén szerető partner megtalálásához. Egy 34-35 éves nő például (már pedig leginkább ők fogékonyak erre a férfi attitűdre), aki soha nem volt férjnél, nagyon is versenyt fut az idővel, hogy hagyományos családot építsen egy szerető férj, majd apa oldalán, mindent megadna a férfiért, aki mindezt ígéri neki. Ezzel ugyanis legalább tíz évvel késedelemben van. Lehet, hogy (élt- és meg)élt közben más jellegű kapcsolatokat vagy éppen hogy azt a tíz évet is ilyen torz partnerségekkel töltötte, mindenesetre ebben a korban már erősen ketyeg az a bizonyos biológiai óra. S ő még mindig vagy már megint egy kétes párkapcsolatban létezik, amiben sok minden lehet, de önmaga nem. Mert éppen ez a lényege az ilyen férfi által “védett” kapcsolatnak. Hogy abban a másik elveszíti minden egyéniségét, önvalóját. Azzá válik, amilyennek a férfi uralma alatt lennie kell. Mindaddig, amíg fel nem lázad ez ellen. Vagyis amíg betartja a férfi sajátos “törvényeit”. Mint egy reinkarnációs szerződést.
S még ekkor is kicsi az esély, hogy a dologból a vágyott révbe érés lesz vele. Házasság, gyerek, konszolidált és konzervatív családi élet. Mert az esetek többségében az ilyen férfi (is) foglalt, családja, gyerekei mellől játszadozik az újabb és újabb áldozataival. Előbb tehát el kell válnia, elköteleződni az új partner mellett, újra kezdeni mindent. Egzisztenciát és azt a lelki taposómalmot amelyből éppen annak unalma és ingerszegénysége miatt menekült. Mert már csak ebben az izgalmas helyzetben talál az egója megfelelő kielégülést. Ez bizony rossz ómen, ha boldog és kiegyensúlyozott életet akar egy nő egy megfelelő férfival. Alighanem a megfelelő férfi még messze jár, valahol az ismeretlenség homályában.
Ez persze csak egy lehetséges forgatókönyv, mert lehet, hogy a férfi maga is szingli, csak a családjában látott mintáktól menekül ebbe az álomvilágba. Vagy az is lehet, hogy a változókorban élő, bepánikolt “pasi”, aki ezekben a játszmázásokban éli ki és meg azt, amit a saját életében addig nem tehetett. Mert hiszi, ettől válik a kor ideális férfijává, vagyis pasivá, ahogy a húszas-harmincas férfiak és nők nevezik magukat és a másikat. De elköteleződni biztosan nem akar. Miért is tenné, ha mindig akad – és akad! – nő, akivel ezt a játszmát folytatni lehet. Nem egyszer párhuzamosan több is. És mindig újabbak és újabbak lépnek be a körbe. Amíg egyszer csak el nem jön a game over. Minden szédítő vagy szédületes férfi számára eljön egyszer a játszma vége.
Bármelyik variációról is legyen szó, a jelenség elgondolkodtató és megfontolandó minden nő számára. Mert ők itt futkosnak körülöttünk. Tegnap téged, holnap engem, holnapután önöket fogja elérni csábításával. Kortól függetlenül. Ne legyenek illúzióink.
S akkor már késő lesz szép szerelmes zeneszámok mellett sírdogálni azon, hogy pedig de jó szövege volt. Milyen kár, hogy ezt a dal sem ismerte!