Mottó:
“Milyen szép!” – gondolja az ember, ha egy pillangót lát. De abba már senki sem gondol bele, hogy milyen átalakuláson ment keresztül az a pillangó. Amikor a hernyó bebábozódik, nem tudja, mi történik vele, nem érti, mi változik meg. Azt hiszi, meg fog halni. Hogy vége a világnak. A metamorfózis fájdalmas. Hátborzongató ugrás az ismeretlenbe. A hernyó csak utólag döbben rá, hogy megérte.
(Emma Chase)
Ha most valaki szép színes pillangókat vár ebben az írásban, az téved. Szép legfeljebb a hasonlat és maga ez a kis állatka, a pillangó. Az a folyamat azonban, amely során megszületik, egyáltalán nem szép. Sőt. Csúf, sötét, buckákkal és fájdalommal teli. Jobb elfelejteni. De nem lehet. Mert az egész folyamatnak csak akkor van értelme, ha a tanulságai, tapasztalat formájában, megmaradnak számunkra. Szükségünk lehet (lesz!) még rájuk életünk következő változásainál. Ugyanis kétségünk se legyen felőle: lesznek újabb és újabb változások az életünkben. Igazán nagy csak néhány, de azok felérnek majd egy-egy nagyobb földrengéssel. Ez a természetük. De ha valaki igazán szerencsés, akár több életre való változással kell szembenéznie ebben az életében. Igen, ez szerencse, mert sok tapasztalatot szerezhet általa, amelyekkel aztán elkerülhet sok kisebb változási kényszert.
Nem kis napi dolgokról van itt szó. Mondjuk, hogy lecseréljük-e a függönyt, másik iskolába írassuk-e a gyerekeket, menjünk-e idén is nyaralni és ha igen, hol legyen a bázisunk. Egyáltalán legyen-e “bázis”. Van, hogy már ettől a szótól is kiráz bennünket a hideg, annyiszor hallottuk, s ami rosszabb: éltük meg. S vele az állandóságot, az egyhangúságot, az ingerhiányt. Ilyenkor belülről jön az igény a változásra, s igazán csak kevés kell hozzá, hogy végül kielégítő megoldást találjunk. És volt, nincs unalom, mert immár nincs bázis-kényszer. De ez csak egy apró, ám jellegzetesnek mondható kis példa a sok lehetséges közül.
Amikor azonban igazi, lényegi változásról beszélünk, nagyobb dolgokra kell gondolnunk. Elhúzódó kényszer vagy egy váratlan “robbanás”, tulajdonképpen mindegy is, mi váltja ki. A lényeg, hogy kikerülhetetlen. A legtöbbször már jóval előbb “látjuk”, vagyis lelki szemeinkkel érzékeljük a szükségességét. De nem veszünk róla tudomást.
Andrew Grove, a világ egyik leghatalmasabb cégének, az Intelnek az alapítója írja a “Csak a paranoidok maradnak fenn” című könyvében, hogy minden szervezet életében van egy jól behatárolható és időben felismerhető pont, amelyen teljesen nyilvánvalóan megfordul az egész vállalat sorsa. Ez az úgynevezett inflexiós pont egyértelműen jelzi, hogy a vállalati életgörbe nagy valószínűséggel hanyatló fázisba jut, ha a vezetői nem tesznek valamit másként ahhoz képest, amit addig tettek. Mert a régi út, a régi módszerek (a régi személyek) rövidesen bukáshoz vezetik a céget. Andrew Grove ezt az összefüggést az Intel történetének egy kellemetlen epizódja alapján ismerte fel, és kötötte össze a vállalati életgörbe törvényszerűségeivel, így ez akár lehet a vállalati szervezetmenedzsment belső ügye is.
De azt is írja könyvében, hogy tapasztalatai szerint nincs ez másként az emberek (magán) életében sem. Hiszen mi magunk is különböző szervezeti (társadalmi) viszonyok közepette élünk, ezer szállal kötődünk olyan elemekhez, amelyekre nincs befolyásunk, amelyek azonban alapjaiban határozhatják meg a sorsunkat. Gondoljunk csak a vállalatra, ahol dolgozunk, a szennyezett levegőre, amit asztmánk miatt nem bírunk tovább, netán a szélesebb gazdasági környezet negatív változásaira. Magas infláció, munkahelyek bezárása vagy éppen a politika napi improvizatív döntései, amelyek mind-mind meghatározhatják, hogyan élhetjük az életünket, mit tehetünk és mit k e l l tennünk alkalomadtán, ha talpon akarunk maradni. És talpon akarunk maradni, ez nem kérdés! Csakhogy a talpon maradás elengedhetetlen feltétele: a változás életünkben. Lakhely, munkahely, baráti kapcsolatok, ismerősök, szerelmek, a család közelsége vagy távolléte eldöntheti az életminőségünket. S itt, most, nem beszéltem az érzelmi válságokról, pedig azok okozhatják csak az igazán mélyreható változásokat mindennapjainkban.
Bármelyik okból kerüljön is sor változásra, az nagyon fájdalmas lesz. Nincs az a változás, ami győzelmi menet, akadályok, visszavetések nélkül. Mindenekelőtt dönteni kell, és az új helyzetnek megfelelően átalakítani az életünket. Olyan érzés ez, mintha egyszer csak kidobnánk régi önmagunkat az ablakon és egy másik én-t akasztanánk le a fogasról a szekrényből. És aztán megdöbbenve állnánk a tükör előtt: ez meg itt kicsoda? Még soha nem láttam azelőtt. Rendben, ez van, mit tehetnénk: nyújtsunk hát kezet ennek az új valakinek és próbáljuk megismerni közelebbről. Hiszen “ő” lesz a legjobb barátunk. Ha nem, akkor máris baj van. Hiszen valószínűleg éppen azért kellett megújulnod személyiségedben (is), mert valami nem úgy működött az életedben, ahogy kellett volna.
Ha te nem vagy a legjobb barátja önmagadnak, akkor ki legyen az?
Ha te nem vagy képes megszeretni ezt az új embert ott a tükörben, akkor más hogyan szerethetné meg?
Ha te nem bízol eléggé saját magadban, akkor mástól hogyan várhatnád ezt el?
Szóval ne adjuk fel, ismerkedjünk az új lényünkkel. Előbb-utóbb megtaláljuk a hatásos hívószavakat hozzá. Például szeretet, bizalom, hit, jóság, őszinteség. És sorolhatnánk még tovább azokat a legfontosabb jellemzőket, amelyek meghatározzák egy ember normáit, amelyek mentén alakítja az életét.
A változás igen gyakran éppen erről szól: értékváltásról a mindennapi létezésben. Ami korábban működött a szűkebb-tágabb környezetedben, az már nem működik tovább, túl lépett rajta az idő, vagy éppen hogy mi magunk változtunk meg. Annyira, hogy már nem is értjük, hogyan lehettünk képesek korábban elfogadni bizonyos rossz kompromisszumokat. Főként, ha azok nagyobb önfeladással jártak részünkről, mint a többi érintett fél esetén.
És egyszer csak azt mondjuk, vége, ennyi volt, így nem csináljuk tovább. És csináljuk.
Aztán újra elmondjuk, mit, miért nem vállalunk tovább úgy, mint addig. És vállaljuk.
Egy mondás szerint a postás mindig kétszer csenget, nem többször. Egy-egy komolyabb változás előtt az a bizonyos postás sokszor tucatszor is csenget, mégsem halljuk meg a fülünkkel, mert nem akarjuk meghallani. Mert félünk a változástól. Mert inkább tíz körömmel ragaszkodunk a jól bejáratott rosszhoz, mint hogy vállaljuk a kockázatot a legalábbis jobbat ígérőért. Félünk kockázatot vállalni. Féltjük a jól bejáratott életünket. Aztán a postás többet nem csenget, hanem minden csak gyűlik, gyűlik, gyűlik bennünk és egyszer csak (látszólag) váratlanul kirobban. Ahogy a népnyelv mondja: kitör mint a vulkán.
És ami addig szép, kiegyensúlyozott változási, változtatási folyamat lehetett, volna, közvetlen felügyeletünk alatt, valóban a mi irányításunkkal, az ettől kezdve maga is önálló életet él, s majd sodor bennünket erre is, arra is. De egy biztos, először a robbanással keletkezett romokat leszünk kénytelenek eltakarítani; elrendezni a terepet az új felépítéséhez és csak aztán kezdhetjük az építkezést.
Ha nagyon képletesen akarom kifejezni, azt mondanám: jó mélyre beástuk magunkat egy méretes gödörbe, hogy aztán sziszifuszi munkával valahogy kikapaszkodjunk majd onnan, s immár kötelezően a startvonalhoz álljunk.
Hát, kinek hiányzott ez?
A vulkán nem tudja, hogy a Föld gyomrában mi készül. Egyszer csak átfut rajta az a forróság, amit mi, rémült emberek lávának nevezünk. És megadja magát sorsának, átengedi krátereit a forró pusztításnak. Mert az égő láva nem néz, nem mérlegel, hanem iszonyatos sebességgel halad, folyik, beterít. Válogatás nélkül mindent, amit ér. Ha kitört a vulkán, azt már nem irányíthatod. Legfeljebb kivárhatod a végét és aztán eltakaríthatod a pusztítása nyomat. Tereprendezés, ez a viszonyod hozzá. Miközben akár irányíthattad volna is a folyamatot.
Nem tudom, hogy a hernyó vajon tudja-e, milyen csoda “lakik benne” báb formájában, amíg aztán fényességes pillangóvá nem válik? S ha tudná, vajon sürgetné-e az időt, hogy minél előbb széppé váljon? S hogy végül “ki” dönti el: mikortól lesz a hernyóból pillangó? Akárhogy is, a végeredmény igazol.
Miért ne lenne ez így velünk is a változás során? Főként ha magunk így döntöttünk.