Nézed az embereket és megpróbálod kitalálni: kik ők és hová tartanak éppen. Mert csak rohannak. A te szemed elött is csak átfutnak, egy villanásra. Éppen annyi időre, amennyi elegendő ahhoz, hogy beleégjen a képük a retinádba, s önálló életre keljen, amikor majd felídézed az emlékeidet. Lehet, hogy száz év múlva, lehet, hogy a következő percben. Vagy egy másik életben. Így válunk egymás emlékeivé, akár akarjuk ezt, akár nem. Miközben még azt sem tudjuk: valójában kik is ők, akiket úgy megőrzött az emlékezetünk, hogy nemcsak a képre, hanem az illatokra, a zajra és a csendre is pontosan emlékszünk, amikor emlékké váltak bennünk. Az egész így, együtt felídézhető számunkra. Mert érzelmeket váltottak ki belőlünk, s azokra az érzelmekre emlékszünk. Az agyunk már akkor hestegelt, amikor okos számítástechnikusoknak eszükbe sem jutott a kezünkbe adni a “valahova-tartozásnak” ezt a modern eszközét.
Mert a képek is tartoznak valahova.
Azok a képek is, amelyeket te elmentettél más emberekről, idegenekről, mindegy kikről.
És azok a képek is, amelyeket te keltesz másokban, pedig nem is tudsz róla.
Azt hiszik, ismernek, mert egymás szemébe néztetek egyszer az utcán, vagy mert életetek egy szakaszában, egy villanásnyi időre csupán, együtt haladtatok egy úton. De ők máris “beáraztak” téged, vastag ragasztószalaggal “befalaztak” egy dobozba, nehogy elrontsd az illúziójukat a képről, amit magukban dédelgetnek. Rólad. Aminek, meglehet, semmi köze a valósághoz, hiszen egyszer sem hallgattak meg, egyszer sem kérdezték meg tőled: ki vagy, te, csodabogár, aki így átrendezted a gondolataikat, hogy aztán csak győzzenek menekülni előled, nehogy látniuk kelljen egy más perspektívát is. Mondjuk azt, ahonnan te látod a világot. Azt is, ahogy te látod a világot. Mert az is kell.
Ehhez persze időt kellene adniuk neked, s neked időt adnod a másik embernek, ezzel leginkább önmagadnak, hogy megismerhesd őket. És benne önmagad. Hiszem, hogy igaz a tétel: olyan embereket vonzunk a környezetünkbe, akik akár önmagunk is lehetnénk. Akikkel dolgunk van az életünkben, hogy mi, magunk jobbá váljunk. De legalábbis okosabbá vagy bölcsebbé. Vagy mindegy milyenné, csak valami mássá, mint amilyent addig megszoktunk magunkról. Miközben fogalmunk sincs róla, hogy mi magunk is, igenis olyanok vagyunk, mint az a másik ember, akit cimkével ellátva, jó mélyre elzártunk magunkban, hogy lehetőleg soha többet ne “találkozzunk” vele. Mert még a végén tükörbe néznénk általa, s amit ott látnánk, az nagyon nem tetszene saját magunkról. Mi nem olyanok vagyunk! Mi tökéletesek vagyunk.
A mi fennsőbbségünk mindig lényünk mélyéből következik, ami kijár nekünk.
Hisszük mi.
És eszünkbe sem jut, hogy megtudjuk attól a másiktól, akit jól bedobozoltunk, hogy ő vajon mitől fennsőbbséges. Mert mindenki valamiben fensőbbségesebb a többi embernél, akár tudja ezt, akár nem. Mindenkiben megvan az a különleges fény, ami megkülönbözteti őt a többi fényes ponttól, a csillagok “miriádjától”, ahogy a költő írta.
De te nem tudod ezt, mert csak nézel, de nem látsz. Csak nézed, de nem látod a világot. Önmagadtól. S mert eltakarja a szemed elöl az a rengeted “doboz”, amibe a másik embert, emberek sorát “zártad”. S amelyeket soha nem nyitsz ki. Mert kinek van arra ideje, amikor éppen megváltod a világot? Mert mindig megváltod valamitől a világot.
S mert mindig szorgosan “eltakarítod” a perspektívád útjából azokat az ide-oda-átfutó embereket, akiket aztán “méltó” helyükre teszel. Az emlékek kis dobozaiba. Lejátszott. Még jó, hogy csak ennyi a tett.
Ernest Hemingway-jel szólva:
“Örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat.”
Legalább azt nem kell tennünk. Igaz, így se, úgy se látsz bennünket.
Kép – A világmindenség közepén?