Nem tudom megmondani, hogy létezik-e Isten. Nem ismerek olyan, minden kétséget kizáró bizonyítékot, ami ezt igazolná. Azt tudom, hogy bennem van valami, ami azt súgja: a dolgok nem véletlenül alakulnak úgy életünkben, ahogy. Akkor tehát lennie kell valami rendezőelvnek, erőnek, ami mégis befolyásolja, netán meghatározza a létünket ezen a földön. S azt is hiszem, hogy ez az erő valójában bennünk van, a szívünkben, lelkünkben. Bár ezt sem tudom pontosabban megmondani.
Keresem a választ a kérdéseimre a léttel kapcsolatban. A hétköznapi nyelvben ezt úgy nevezik: a kereső ember. Az lennék tehát.
De keresni sem egyszerű. Az emberiség történetének kezdete óta számtalan megoldást kínáltak a társadalmak az ember számára, hogy hitében döntésre tudjon jutni. Azért fogalmazok úgy, hogy a társadalmak, mert egészen az utóbbi fél évezredig egyáltalán nem bízták a véletlenre a hatalmasok, hogy miben higgyen az ember – önmagán kívül. Sőt, az volt az alapvető érdek, hogy csak az önmagán kívüli világban higgyen. Az ugyanis ellenőrizhető. Országok, társadalmak sorsa, hatalmak és uralkodók léte, uralkodása múlt azon: a többség vajon szó szerint vagy képletesen vállukra emeli-e őket. Vagy hogy magát a legitimációt, ami a többség fölé emeli őket, milyen módon és kitől kapják. Ehhez mindig jó partnerül szolgáltak azok a csoportosulások, később egyházaknak nevezték őket, amelyek a nép (lelke) feletti befolyásuk miatt is eldönthették egy-egy hatalmasság sorsát. A pártok megjelenése előtt a legfőbb szervezők maguk az egyházak voltak. Így történelmi léptékben mérve elég hamar ők lettek azok, akik a király fejére tették a koronát vagy leütötték onnan. Vagy fordítva, amikor már az egyházak vagyona vetekedett az uralkodóéval.
Egy biztos: a két hatalmi tényező egymásrautaltsága kétségtelen volt. Egészen a modern demokráciák beköszöntéig, amikor intézményesen legalábbis megtörtént az állam (és az uralkodó), valamint az egyház szétválasztása. Persze, ez nem ilyen egyszerű és sima, ahogy most itt levezettem, s a végeredmény sem teljesen egyértelmű, legfeljebb egy folyamat leírására alkalmas. Ez különben sem egy politikai írás, tehát nem az a cél, hogy górcső alá vegyük az elmúlt két-háromszáz év demokráciáinak tökéletlenségeit, sokkal inkább a kereső ember dilemmáiról szeretnék itt szólni.
Mert a kereső ember csak ebben az összefüggésrendszerben próbálkozhat választ kapni a kérdéseire. Ez megváltoztathatatlan adottság.
Vannak tehát Isten földi helytartói, a történelmi egyházak és a kisegyházak és a független, hitéleti csoportok, csoportosulások, szellemi iskolák, amelyek kisebb-nagyobb sikerrel megoldást kínálnak az ember napi életvezetési dilemmáira.
Csak közben elvész maga a kereső ember.
Már fiatal felnőtt voltam, amikor először találkoztam a hitélet rút arcával. Addig végigcsináltam a hittant, első áldozást, bérmálkozást és megismertem az egyházadó fogalmát. De nagyapám temetésekor megismerhettem az élet könyörtelenségét még az elmúlásban is. A pécsi köztemetőben megrendelt temetés részeként katolikus egyházi temetést rendeltünk, ám a tisztelendő úr csak újabb 500 forint letétele után vállalta, hogy kijön és a felravatalozott szerettünket annak rendje és módja szerint elbúcsúztatja és utolsó útjára kíséri. Akkor én már diplomás újságíró gyakornokként a havi fizetésem egyharmadát kellett, hogy letegyem a pap asztalára, hogy elkerüljük a szégyent: nagyapám hívő ember volta ellenére nem katolikus temetésben részesül.
Aztán pár év múlva, de még mindig nem igazán piacosodott társadalmunk mintegy “díszeként”, azt is megtudtam, mennyit érnek lelkem titkai: a bűneim.
Ahhoz, hogy keresztelhessek, igazolást kellett vinnem a lakóhelyem szerinti katolikus templom papjától, hogy gyóntam-áldoztam és két évre visszamenőlegesen befizettem az egyházadót. Mivel az egyházzal a kapcsolatunk már nagyapám temetésekor véget ért, de családomat sem szerettem volna megsérteni, hogy nem vállalom a tradíciók szerinti keresztszülőséget, vállaltam a procedúrát és felkerestem az illetékes budapesti papot. Rövid tárgyalás volt. Lakonikusan közölte, hogy ha adok 5000 forintot akkor, ott, készpénzben, minden el van intézve. Nem kell gyónnom, áldoznom és az egyházkönyvbe is bevezet, két évre visszamenőlegesen. Az egyházadó miatt. S természetesen azonnal kiállítja a keresztelési engedélyt. Így is lett. Még öt percbe sem telt. Az 5 ezer forint egyhavi újságírói alapfizetésem volt akkor a Magyar Televíziónál.
Hát így.
Nem beszéltem arról, hogy Isten azon közben hol volt, bár magamban többször feltettem a kérdést. Én úgy gondolom, hogy a lelkemben, a szívemben, a pszichémben. Valahol bennem. De nem tudtam, pontosan: hol? S mivel még mindig többet szerettem volna tudni erről, tovább kerestem hát.
A rendszerváltás szerencsére a hitéletben is némi liberalizációt eredményezett. Mindenesetre egyre nyíltabban, majd később törvény által szabályozottan megjelenhettek más (élet) filozófiák a hitet illetően. Én legalábbis annak, életfilozófiának fogtam fel a buddhizmus tanait, s a mai napig így gondolok rá.
Ez volt az első hely, ahol nem kértek belépőt, tagdíjat, ilyen-olyan, pénzzel megváltható szolgálatot. Egyszerűen helyet, időt és közösséget adtak ahhoz, hogy megismerjem a buddhizmus tanait és elmélyüljek önmagamban. Ősrégi, főként tibeti meditációs technikákat tanítottak, és nem tehettem fel olyan kérdést a modern világ és a kereső ember ellentmondásairól, egyáltalán belső dilemmáimról, amire ne próbáltak volna meg választ adni. Önzetlenül, ellenszolgáltatás elvárása nélkül, csak mert a többi ezerrel együtt fontosnak tartottak engem is. A Gyémánt Út buddhista közösségben a (lelkileg) esendő ember istápolása a policy része, a tevékenység alapja.
Ole Nydahl, a dán világi láma pontosan tudta, tudja ma is, hogy az emberek mindennapi lelki problémái a társadalmak működési zavaraiból keletkeznek, amelyben élnek, s éppen ezért nem lehet e társadalmak felett, mintegy kívülállóként, valami fajta elit csapatként viselkedni, mert az éppen a kereső ember számára kevés. Gyakran éppen ez a visszataszító, ami eltántorít Isten keresésétől.
A kereső ember, aki hitet, Istent, valami fajta igazodási pontot keres, mert nem érti vagy nem jól érti, ami a körülötte lévő világban történik, gyakorlati kérdéseire a gyakorlatban is hasznosítható válaszokat szeretne kapni.
Nem minden hitbéli közösség felkészült erre.
Nem régen egy barátság közel vitt egy olyan szellemi iskolához, amely százéves múltra tekint vissza, s amely egy sok százéves szellemi hagyományt folytat. Az ilyen társaságra mondják, hogy szabadkőműves. Nagyon imponáló, mert nagyon logikusan összerakott az egykori rózsakeresztesek szellemiségére épülő tanrendszer. Jó lenne elmélyülni benne, hiszen annyi, kultúrtörténeti szempontból is fontos momentuma van, hogy már csak az általános műveltség részeként, netán felfrissítéseként is szép szellemi utazás lehetne. Kedves, kellemes, művelt emberekkel egy társaságban, szép, a geotermikus erők hatásában is bővelkedő környezetben. Kell ennél több?
Igen! Nem is csekély pénzösszeg, amibe a belépő kerül egy-egy, ahogy nevezik, konferenciára, ahol az elméleti tudás megszerezhető. Csakhogy, ha nincs pénzed, ha éppen ezt sem engedheted meg magadnak, mert sokkal inkább kell a pénz, mondjuk, kenyérre és zsírra vagy másra, hogy élni tudj, nos, akkor nem ez a te hitvilágod, mondhatnánk az ismert marketing szöveggel.
Félreértés ne essék: ez a szellemi iskola, amiről beszélek, nem egy pénzlenyúló, üzleti vállalkozás! Korrekt, elitista, zárt csoport, akik közé csak akkor kerülhetsz, ha legalább egy bizonyos, anyagilag mindenképpen magasabb, társadalmi osztály tagja vagy. Vagyis mindig elegendő pénzed van. A konferenciabelépőre, a szállásra, a könyvekre, az alkalmi előadások látogatására, gyakorlatilag mindenre. Néha nagyobb összeg, máskor képletes. Csak ezek az egyenként kis összegek, ezer-pár ezer forintok, a havi költségvetésünkben összeadódnak. Ha nincs pénzed e tanulmányokra, akkor lemaradó leszel, vagyis az “előszobában” maradsz, ahogy utalásokkal meg is címkézik digitális megjelenésükben azokat, akik hosszabb ideje nem képesek elindulni a vágyott érési-tudati szintek felé. A pénz hiánya miatt.
De soha, semmikor nem kérdezik meg a keresőtől: mi a probléma, segíthetnek-e, hogy mégis közéjük tartozhass egyszer. Egyáltalán nem kérdeznek és nem hívnak. Inkább elviselik, hogy ott vagy. Mert velük is így történt a folyamat. Más példát nem ismernek. S ha a hiányérzetedet feltárod és segítséget kérsz a közelebb kerüléshez, akkor azt kritikának fogják fel és megsértődnek rajta, sőt akár megszégyenítő módon fejedre is olvashatják ezt a közösségi oldalukon.
Az elitizmusnak ez a lényege.
Hasonló a hasonlóval? Igen. Mindent beterít a pénzszemlélet. A hitvilágot is. Ez egyébként nem újdonság, én sem gondolom, hogy ez a megállapításom a releváció erejével hat majd. Végül is ezeknek a csoportoknak is fenn kell tartaniuk magukat valamiből, s ha az “egyszázalékok” által, amelyeket a hívők, szimpatizánsok ajánlhatnak fel kedvenc egyházuknak, szellemi iskolájuknak, egyesületüknek, mégsem jutnak elegendő forráshoz, akkor azt a hitpiacon kell megszerezniük. Ez rendben is van. Habár a mértékről még ejthetnénk azért pár szót.
E világon minden eladó és mindennek ára van.
És persze minden annyit ér, amennyit adnak érte az emberek. Talán mégsem véletlen, ha a hitpiacon is recesszió van és forráshiány, sőt forráskivonás. Ha már a közgazdaságtani szempontoknál tartunk, úgy mondanám: csökkenő vagy megszűnő kereslet mellett valószínűleg becsődöl az üzlet.
Olyan termékkel kell jelen lenni a piacon, vagy olyan módon kell a keresletet felkelteni, hogy az bevétellel is járjon. Itt is fontos a kritikus tömeg, vagyis a kellően nagy érdeklődés. A nagy számok törvénye. Vagy pedig stabil mecénások, adományozók kellenek.
E mellett marketing és kommunikáció. Persze nem a kényelmes, rutinszerű módon, hanem kreatív, innovatív ötletekkel, odafigyeléssel – összességében kőkemény piaci munkával. Ha pedig nem árú a szellemiség, a hit, hanem küldetés, szép misszió, akkor nem ajánlott a piacot letarolni ötletszerűen, csak mert éppen, talán átmenetileg, megbillent a bevételek és a kiadások egyensúlya. Ha pedig nem is átmenetileg, hanem tartósnak tűnően történt ez, akkor valamit nagyon rosszul csinálnak ott.
Mert hogy a piaci kereslet a hittel, a mindennapok (lelki) problémáinak megoldás kereséseivel kapcsolatban nem csökkent, sőt kifejezetten nőtt, az biztos!
Elég csak a legnagyobb közösségi oldal kínálatát megnézni, ezoterikus ismereteket, életmód tanácsokat keresve. A Vízöntő kora. Soha ennyi kedvelés az asztrológiai oldalakon, a tízmilliószoros nap buddhista hagyományait piaci bevétellé konvertáló oldalakon és az életmód tanácsadás bizniszben.
Életszépítők. Igen. Erre van a legnagyobb igény a XXI. századi ember mindennapjaiban. S számára tulajdonképpen mindegy is, hogy ezt történelmi egyházak papjaitól, buddhista meditációk által vagy egy rózsakeresztes szellemi iskola tanainak keretében kapja meg.
E zaklatott és érték vesztett világ polgára leginkább a jóban, a szépben, a tisztában szeretne megmerítkezni. Helyet szeretne, ahol felteheti a kérdést: mi végre is vagyunk itt a Földön? S jól képzett, okos, szerény emberek válaszára vár, hogy maga is nagyobb biztonsággal megtalálja a helyét a világban.
Az emberek készséggel elhiszik, hogy Isten igenis létezik, csak legyenek hiteles tanítók (papok, lámák, mindegy, hogyan hívjuk), akik kézen fognak minden keresőt s segítenek megtalálni az utat – Hozzá. A bennünk lakozó Istenhez. Ha kell, akár egy egész labirintuson át. Önzetlenül, nem számítón. Szeretetből, nem elbizakodott és lekezelő gőggel.
Igen, szeretetből. Őszinte, tiszta szeretetből. Hogy ne csak írjunk róla, hanem olvassuk is saját szentenciáinkat. És igen, gyakoroljuk. Mert a személyes példa az erő. Ettől hiteles a hit. Bármilyen keretek között is gyakoroljuk.
Kép: Aquarius Kincsei, Facebook