Mottó:
“Fejlődni, hódítani fog ezután is. Hatalmas ereje lesz a nemzeti nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek.”
(Ady Endre: Száz éve című írása, Debreczeni Reggeli Újság, 1898. november 27.)
Amikor Ady Endre ifjonti írásai kezembe kerültek, nem akartam hinni a szememnek. Olyan maiak voltak az írások, még a korabeli színházi beszámolók is, hogy alig hihető: ezek az írások 1898. nyarán és telén születtek a nagy költő tollából. Akkor még újságíróként dolgozott, s mint afféle vidéki hírlapíró, kénytelen volt a napi csip-csup ügyeket is a legnagyobb horderejű esemény színvonalára emelni a cikkeiben. Ady Endre azonban még ezt az elvárást is túlteljesítette. Alighanem egyszerűen nem tudott, nem volt képes egyszerűbben, s nem oly találóan írni, mint ahogy tette.
Csak a legnagyobbak képesek arra, hogy a terjedelemtől függetlenül, egyfajta különleges lényeglátással adják vissza a világot, amelyben élnek, s amelyet sajátos “szemüvegükön” át látnak. Mint például az én írói példaképem, John Galsworthy angol író, újságíró a The Forsyte Saga című nagy lélegzetű családregényében tette, amiért végül 1933-ban Nobel-díjat kapott. De azt az időpontot sajnos már nem érte meg. Kicsivel korábban meghalt, a díjat végül felesége vette át helyette.
Kép: John Galsworthy író, újságíró
John Galsworthy mestere a leíró jellemzésnek. Olyan aprólékos, mégis nagyon informatív pontossággal mutatja be hőseit, illetve a szereplők egyes cselekedeteinek motivációját, hogy az ember azt hinné: az olvasó a második sor után elvész a részletekben. De nem. Mindezt gördülékeny, nagyon is jól olvasható stílusban teszi, ezért nem érzi az ember nehézkesnek a szöveget. Ez az írói tehetség. Erre nincs más magyarázat. Ami egy írónál, mondhatjuk, alapvető elvárás is. John Galsworthy újságíróként dolgozott akkoriban, amikor nagy művét elkezdte. Végül persze szabadfoglalkozású íróként fejezte be. Túl nagy lélegzetű ez a mű ahhoz, hogy amúgy munka mellett születhetett volna meg. Különösen ilyen minőségben. Igaz, amikor írta, nem az lebegett a szeme előtt, hogy most éppen Nobel-díjas teljesítményt nyújt, egyszerűen csak írt, legjobb képességei szerint.
S az ő képességeiből erre futotta. A legrangosabb irodalmi elismerésre a világon.
Mindez arról jutott eszembe, hogy vajon a mai újságírók (általában) miért nem képesek letenni az asztalra ilyen míves műveket, mint a nagy író, de legalább olyan magas minőségű újságírói teljesítményt nyújtani, mint Ady Endrénél tapasztalhatjuk. Az egész csak tehetség, szándék, odafigyelés kérdése. S meggyőződésem, hogy ma sincs kevesebb tehetséges újságíró, mint száztíz évvel ezelőtt volt, amikor Ady Endre megélhetését biztosította az újságíróként megkeresett összeg. Mert itt megjelent egy kulcsszó is: a megélhetés. Ugyanis a maiak azzal magyarázzák a dolgot, hogy rohanós életükbe nem fér bele több energiaráfordítás, több munkaóra, mint amit jelenleg belefektetnek a munkájukba. Én nem hiszem, hogy ez így lenne. A látásmód nem munkaóra kérdése. Az íráskészség meg adott kell legyen, különben a pályára alkalmatlan lenne az író ember. Valahol máshol lehet az igazi ok, úgy vélem.
Olyan korban élünk, amikor minden egyes leírt sor nem csak az anyanyelv használatának hűségén mérendő, vagyis a nyelvhűségén, hanem valami másén is. A leírt sorok – így tartják újságírók körében – kockázattal bírnak. Mert tartani kell a retorziótól, ezért óvatosan kell fogalmazni. Ezt mondják. Hiszen az újságíró kenyeréről van szó. Hogy ez valóban így van-e, nincs róla közvetlen tapasztalatom, hiszen legalább két évtizede már, hogy elhagytam a pályát. Ez a blogolás ebből a szempontból is egészen más. A leírt szónak felelőssége van, így kockázata is, az igaz, ám több más szempontból szabadabb műfaj, mint a hivatalos újságírás. De akik ebből a foglalkozásból élnek, az újságírásból, azoknak azért céltudatosabbnak kellene lenniük, azt hiszem. Mert ennek a hivatásnak, én annak tartom, küldetése van. Ady Endre korában is volt, s nem hiszem, hogy akkor kisebb mértékben lett volna, mint korunkban. Magyarország – történelmi ismereteim és személyes tapasztalataim folytán ezt szűrtem le – ugyanaz a Magyarország maradt évszázadokon át. Alapvetően az elmúlt 110 évben sem változott. Az ipam-napam jelleg jól felismerhető, a “rokonok országa” – kép sem sokat változott. Mondhatjuk talán, ez a “genetika” jutott a magyar nemzetnek.
Akkor tehát mégsem a kor hozza létre a jelen újságíróinak korlátait.
Egyre gyakrabban döbbentem olvasom a közösségi médiában a főhivatású újságírók posztjait. A saját sajtóorgánumukban patika mérlegen mért szavakból itt valóságos “Niagara” zúdul az olvasókra, néha elképesztő stílusban. Mondom, a hivatásos újságírók billentyűi által is. Ez felveti bennem a kérdést: a maiak vajon csak szelektíven ismerik a szakma szabályait, vagy inkább arról van szó, hogy bennük két lélek lakozik? Egy a munkakörükben és egy a munkaidőn túl, mondjuk a közösségi térben? Ez tulajdonképpen mindenkinek a magánügye, csak egyetlen helyen tartozik róla elszámolással: a munkahelyén. Ha a saját kiadója filozófiájába ez belefér, akkor semmi baj. Ha nem, akkor bizony tényleg kockázatos számára a nyilvánosságnak írni. De nem a gondolati cenzúra miatt, hanem mert alkalomadtán számot kell adnia a munkáltatónak arról, mit, mikor, milyen fórumra ír, s az vajon egyezik-e a munkáltató érdekeivel. Az újságíró ugyanis a nap 24 órájában újságíró. Nekünk legalábbis még így tanították az újságíró iskolán.
Ha az ilyen mértékű elkötelezettséget vitatja bárki, akkor javaslom áttekinteni az évszázados hagyományú nyugat-európai és tengere túli lapok szabályzatait, vagy éppen a BBC etikai kódexét. Abból majd kiderül, hogy a szabály a sajtóiparban sem más, mint bármelyik más iparágban: a tulajdonos diktál. Egy kissé profán hasonlattal élve: aki a pénzt adja, az szolgáltatja hozzá a zenét, s bizony azt kell táncolni, amit mellé előírnak. Ez van.
De még mindig nem ad rá magyarázatot, hogy miért kerül ki nagyon kevés sikeres író az újságírók közül.
Nekem van erre egy teljesen sajátos, nagyon is szubjektív válaszom, ami persze lehetséges, de nem garantált ok. Nekem az a véleményem, hogy a jelenleg az újságírásban dolgozó írástudó szakemberekből az ambíció hiányzik. Pontosan az a motiváltság, ami a magyar emberekből is, egy bizonyos koron túl. Én már ebbe a bizonyos korba sorolom a negyveneseket is. Ez a korosztály és az előttük járók ugyanis sokkal szívesebben keresik valami létrehozásának az akadályait, mint azokat a tényezőket, amelyek lehetővé tennék a megszületését. Ez a fél pohár víz esete, ugye.
Amíg mi, magyarok nem tanuljuk meg az előnyei alapján megítélni világunkat és a benne adódó lehetőségeket, addig nem is lehetünk igazán sikeresek. Semmiben. Az újságírásban és a könyviparban sem. Szerzőként legalábbis nem. És ez baj. És erre a mulasztásra nincs elfogadható magyarázat.
Jó ideje foglalkoztat már a gondolat: miért van az, hogy bár a magyarországi könyvkiadásban megjelenő könyvek közül minden harmadik könyv úgynevezett self publising, vagyis szerzői kiadás, amely során a szerző csak a kiadói szolgáltatást, vagyis egyfajta bonyolítást vesz igénybe a kiadótól, mégsem láthatjuk tömegesen az újságírók értelmes, fontos gondolatokról szóló vagy akár fikciós műveit a könyváruházak polcain. Ma már túl nagy összeg sem kell szerzőként a piacra kerüléshez. Az on-line kiadás pedig gyakorlatilag tőkeerő nélkül az olvasók elé bocsátható.
Miért nem használják ki ezt a lehetőséget a profi írástudók?
Miközben Dunát lehet rekeszteni az amatőr “írók” írásaival a virtuális térben, s bizonyos műfajokban a könyvesboltokban is. Persze, ebben a kategóriában is tisztelet a kivételnek. Mert nagyon is nívós produktumok is készülnek általuk. Nyilvánvalóan mert tehetségesek a szerzőik. Egyébként pedig mivel pénzt adnak az emberek az írásaikért, az igenis érték, hiszen megveszik, piacuk van. Minden más belvárosi értelmiségi fanyalgás.
Legalábbis meggondolandó: vajon mi a titkuk a szerzői kiadásra vállalkozó íróknak vagy “íróknak”? Én egyet biztosan tudok: nagyon hisznek magukban és bátrak a megvalósításban.
Ha van valami, amit érdemes lenne tőlük eltanulni, az ez az attitűd, az biztos.
Jó, valószínűleg egyikük sem Ady Endre és nem is John Galsworthy kaliberű szerző, de ilyen tehetséggel csak ritkán születnek, mint Ady vagy a Nobel-díjas író. Helyes, ha az ember a legjobbra törekszik, de az is fontos: ha valakiben megvan a spiritusz, amivel megírja művét, majd meg is meri mérettetni magát a piaccal, vagyis az olvasóközönséggel, akkor használja is ki ezt az adottságát. Akár újságíró a civil szakmája, akár más.
Valami ilyesmit tett Ady Endre is. Verseskötetét árulta, előjegyzést vett fel rá, menedzselte, pontosan kiszámította a karácsony előtti időszak értékesítési erejét, s közben remekműveket alkotott mindennap a hírlapírói állásában. Amiről most beszélek, 1898-ban történt!
Ady Endréből a nemzet költője lett, aki maga képes volt fölállítani “oltárát a szépnek, nemesnek”, csiszolni csodaszép nyelvünket, s ezzel párhuzamosan képes volt a legjobb értelemben vett vigécként eladni a verseskötetét. És Ady Endre közben is Ady Endre maradt. Egyike a legnagyobbaknak a magyar költészetben.
És a magyar újságírásban. Az én szememben biztosan.
Kép: Ady Endre költő, újságíró