Címkék
Hosszú az út az elhatározástól a szavakig. Mármint, hogy kimondjuk: “Igazad van!” Nem mintha magunktól nem jöhettünk volna rá előbb, csupán rossz szokásaink rabja vagyunk, amikor a gondolat teremtő erejét elbagatellizáljuk. Ugyanis van, amikor nagyon is sajnálatos ez a teremtő erő. Azokra a helyzetekre gondolok, amikor éppen saját ostobaságunknak köszönhetjük valamely rossz élethelyzetünket. Munkában, barátságban, hétköznapokban. Mindenben.
Pedig tudnunk kellene, hogy azzá leszünk, amit kigondolunk. Vagy amit oly sokszor hallunk saját magunkról. Akár dicsérő, akár segítő, akár kifejezetten visszahúzó, előnytelen szavakat. De persze arról is mi magunk tehetünk, ha megengedjük egy másik embernek, különösen huzamos időn át, hogy visszafogjon fejlődésünkben, hogy eltérítsen kitűzött célunktól; hogy ha kell, ha nem, irányítson bennünket.
Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen nagyon fontos pontnál vagyunk. Arról, hogy legyünk önállóak és céltudatosak és következetesek saját életünk irányításában, nagyon sokat hallunk, olvasunk nap mint nap. Ez helyes gondolat, valóban érdemes szem előtt tartanunk. De legalább ennyire fontos lehet alkalomadtán az is, hogy legyen valaki a közelünkben, aki a kellő pillanatban meri azt mondani nekünk:
“Megállj csak! Valami nem stimmel, nem jó felé haladsz.”
Hát igen, például a szokásaink rabja lettünk, vagy ami még rosszabb: a rossz beidegződéseink irányítanak.
Ez egy egészségtelen, szükségtelen, túlhaladott attitűd, ami miatt sorra elkerüljük a boldogságunkat. Vagy elkerül bennünket a boldogságunk. Végeredményét tekintve mindegy lehetne, azonban nagy különbség, hogy legalább mi magunk mindent megtettünk-e érte, vagy pedig odadobtuk a képzeletbeli gyeplőt, s lám, a sors meg ezt dobta “vissza”.
Ha önként lemondunk a saját életünk irányításáról, mégis mit várunk? Mire számítunk? Semmire. Vagyis erre. Tényleg kicsúszik a kezeink közül az életünk irányítása. Éppen csak azért, mert nem vagyunk képesek tanulni a múltban elkövetett hibáinkból. De legalábbis nem cipelni azt a hátunkon tovább.
A keleti embereknek van egy legendájuk.
Két szerzetes vándorlás közben egy megáradt patakhoz ér. Magas a víz, irtózatos mennyiségű sarat, törmeléket sodor magával. A patak partján áll egy nagyon szép lány, aki láthatóan azon gondolkodik, hogyan juthatna át a túlpartra, de nem mer belemenni a vízbe. Az egyik szerzetes szó nélkül a karjába kapja és átviszi a vízen. Majd a két szerzetes folytatja a vándorútját. Este, mielőtt nyugovóra térnének, a másik szerzetes végül is kifakad:
– Hogyhogy te a karodba vetted, magadhoz ölelted ezt a lányt? Mi szerzetesek nem tehetünk ilyet!
A társa azt feleli:
– Ide figyelj! Én ezt a lány már órák óta letettem. Te még mindig cipeled?
Nagyon fontos történet, mert arra világít rá, hogy egy ember miféle bűntudatokat, sérelmeket, megbántottságokat cipel egy életen keresztül, amelyek már rég elmúltak, nincsenek, és az erejüket kizárólag onnan kapják, hogy az ember újra és újra felidézi magában a sérelmeit, nehogy elfelejtsen egyet is közülük. Tehát épp ő adja az erejüket.
Elizabeth Gilbert, amerikai írónő ezt így fogalmazza meg “Ízek, imák, szerelmek” című, híres könyvében:
“Amikor bemész az imaterembe, hagyd kinn a batyudat! Hiszen mi másra lenne szükséged a Teremtővel való párbeszédre, mint saját magadra? És amikor eltávozol az imahelyről, el ne felejtsd n e m felvenni a batyut, amit korábban letettél.”
Alighanem ez a titka a dolognak.
Az ókori bölcsek nagyon okosak voltak. Nem csak azt mondták, hogy ne hordjunk magunkon fölösleges koloncokat, ha egyszer már semmi értelmük. vagyis tegyük le a múltat. Úgy tartották, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba sem, mert a víz ugye elfolyik. Persze, de a meder marad. Ugyanabba a mederbe miért ne léphetnénk újra és újra? Az emberek változnak körülöttünk, de mi az új ismeretségeinkkel (partnereinkkel, munkatársainkkal) is hajlamosak vagyunk elkövetni ugyanazokat a régi hibákat. Végül annyira rögzül bennünk ez a hozzáállás, hogy szinte már nem is vagyunk képesek másként működni, mint a megszokott önsorsrontó módon.
Van, aki akadémiai dolgozatot írhatna belőle, olyan csúcsra tökéletesítette a módszert, hogyan tereljen rossz irányba egy helyzetet, amelyből akár nyertesen is kijöhetne. És itt a kör bezárult.
Varázskörök azonban csak a mesében vannak. Még a cirkuszban is volt, nincs a varázslat a mágusok varázsujjai által. Mi, egyszerű halandók is bármikor megtörhetjük a “varázst” saját életünkben. A rossz varázst is!
Mindössze annyit kell tennünk, hogy felülvizsgáljuk rossz beidegződéseinket bizonyos élethelyzetekben, s a gondolat teremtő erejével magunk megalkotni saját, immár boldog világunkat, benne a helyes attitűdöt az egyes élethelyzetekben.
Kezdjük mindjárt egy egyszerű számvetéssel. Már csak azért is, hogy biztosan tudjuk: mit is cipelünk magunkkal olyan vehemensen? Mi az, amitől nem igazán akarunk megszabadulni?
Ez a legnehezebb része a dolognak. Mert először is mélyen magunkba kell nézni, olyan lelki utazást tenni, amihez bizony nem vagyunk hozzá szokva, s elkelne egy jó “idegenvezető” közben.
Éppen a napokban írtam itt egy szervezetről, úgy hívják, hogy Aquarius Alapítvány, amelyik azt vette a fejébe, hogy éppen az ilyen “utazásokhoz”, a bensőnkben való nagy találkozáshoz önmagunkkal, biztosít keretet. A kezdeményezésüknek a neve: Spirituális Kalandpark. A Facebook igen népszerű közössége, az Aquarius Kincsei által lehet értesülni a pontos időpontokról, amikor sor kerül a programra. Évente általában kétszer. Legközelebb májusban.
Egy hétvégén elvonul pár tíz ember a Pilisben, gyönyörű környezetben és megpróbálja a lehetetlent: csak befelé figyel. Kizárja az életéből a rohanó világot, a zavaró beszédet, s csak önmagát “hallgatja”. Vajon mit mond, mit sugall a bensője arról: hol a helyes út és hogyan találja azt meg ebben a zajos világban?
A személyes példám biztosan igazol. Részt vettem ősszel egy ilyen két és fél napos elvonuláson, s mondhatom: más emberként jöttem el. Legalábbis nagyon fölpiszkálva az évtizedek alatt lerakódott, már-már “megszenesedett” hulladékot, amit hurcoltam magammal, mintha immár életem végéig letehetetlen lenne számomra ez a “batyu”. De egyáltalán nem így van. Ahogy az ázsiai szerzetes is tudta, mikor kell megválnia terhétől, s Elizabeth Gilbert írónőnek is volt bátorsága végül ott hagyni nem is olyan kis batyuját az imaterem mellett, úgy én is képes lettem megválni a múlt terheitől. A helyzet az, hogy mindenki képes rá. Csak el kell dönteni, hogy akarja-e, vállalja-e vagy sem.
De mi, emberek úgy vagyunk kitalálva, hogy azt szeretnénk, ha lehetőleg erőfeszítések nélkül, egyszerűen csak bevonzanánk az életünkbe azt a bizonyos elégedett, boldog életet, amire a legtöbben annyira vágyunk. Habár ha meg kellene fogalmaznunk, mi is lenne ennek a tartalma, a feladat bizony sokunkon kifogna. Pedig minden ezen múlik.
Hiszen pontosan így működik. Azt kapod, amit szánsz magadnak. Amit kigondolsz a magad számára. Amire belső beszédeddel programot adsz magadnak és a világmindenségnek, az univerzumnak, Istennek, ki hogyan nevezi. Olyan ez, mintha beírnál az agyad nevű számítógépbe bizonyos elvárásokat, s az Enter billentyű leütésével ezt parancsba is adnád a magad számára. Biztos lehetsz benne, hogy halál pontosan végre fogja hajtani az agyad, a tested, a szellemed, az egész lényed az utasításodat. Pontosan úgy fog viselkedni, hogy a “kellő” hatást érje el.
Vagyis ha neked meggyőződésed, hogy például a vágyott férfi vagy nő elérhetetlen számodra, mert bizonyos jelekből erre következtetsz s különben sem szeret téged, vagy hogy el fogod veszíteni a munkahelyedet, esetleg elüt egy autó, akkor minden cselekedeteddel, az egész kisugárzásoddal azt fogod segíteni, hogy baleset érjen, hogy munkanélküli legyél s hogy Ő tényleg ne szeressen. Ha egyszer te is így véled! Miért gondolna akkor ő veled kapcsolatban mást? Ha még te sem hiszel a szerethetőségedben, ő miért hinne?!
Miért gondolod, hogy amit te saját magadban nem látsz, amit saját magaddal kapcsolatban nem tudsz elképzelni, aminek megvalósulásában nem hiszel – azt más látni fogja benned?
Nem fogja. Legalábbis, ha van egy csöpp esze, nem fogja. Te pedig így jártál!
Hacsak!
Hacsak nincs egy jó barátod, akár éppen a vágyott személy, aki talán még nálad is jobban, élesebben lát téged, s azt nem mondja neked:
“Megállj csak! Valami nem stimmel, talán nem jó felé haladsz.”
És te elgondolkodsz. De elgondolkodsz!
Pokoli nagy szerencse, ha ilyen emberre akadsz. Hallgatni kellene rá. És akármilyen hosszúnak tűnik is az út az elhatározástól a szavakig, érdemes végigvergődni rajta, és megmondani neki végre:
“Igazad volt!”
Nevezzük ezt mondjuk az első lépésnek a rossz beidegződésektől való megszabadulás útján.